Samuel Baldwin detektívtörténetei - Csaló?

 Ha nem kényelmes a weboldalról olvasnod, töltsd le innen PDF formátumban! (A letöltött fájlt kinyomtathatod, de akár e-könyv állománnyá is konvertálhatod, tetszés szerint.)

Peter Rivet

Samuel Baldwin detektívtörténetei

Csaló?

Sok szeretettel ajánlom feleségemnek, Orsinak.

 

Aki már régóta szeretett volna olyan történetet olvasni tőlem, 

aminek nem tudja jó előre a végét. Ez a vágya most teljesült. 😊

I.

2602. október 2.

Dawn-kolónia, 

Gdan, a Szabad Kolóniák Szövetségének fővárosa

A zsebkommunikátorom csörgésére a legszebb álmomból, hirtelen ébredtem fel. Hosszan tapogatóztam az eszköz után az éjjeliszekrényemen, amíg végül megtaláltam a kibontott cellulózkendős zacskók, orrcseppes fiolák és mindenféle gyógyszeres dobozok közt. Talán húztam is kicsit az időt: még így, egy hívás formájában sem volt túl sok kedvem az emberi társasághoz, ugyanis napok óta csúnya megfázással küszködtem. Nagy nehezen a zsebkommunikátor holoképernyőjére fókuszáltam, amin nem kis bosszúságomra ez a felirat villódzott: „Bejövő hívás Kornélia nénitől. Felveszi?”

Köhögtem egy kicsit, kifújtam az orrom, hátha feladja, de aztán megadóan legyintettem a mobilterminál felé.

— Na végre, csak sikerült — mondta nénikém enyhe gúnnyal, köszönés helyett. — Olyan nehéz beszélni veled, mint az elnökkel. Mi tartott ilyen sokáig?

— Nem érzem magam túl jól, Tanti — krákogtam jó hangosan. — Mi ennyire sürgős, hogy ilyen korán keresel?

— Korán?! Három óra huszonhat perc van, az emberek többsége már túl van a reggelin! Kapcsold már be a kamerát! Hadd lássalak!

— Nem vagyok szalonképes állapotban — morogtam, miközben zajosan újra kifújtam az orromat.

— Azt hiszem, már semmivel sem lephetsz meg, Sam. Harmincvalahány éve néhányszor még a pelenkádat is cseréltem. Egy kis takony nem riaszt vissza.
— Ahogy kívánod.
Intettem a zsebkommunikátornak, mire az az ágyam fölé három dimenzióban kivetítette nénikém portréját. Szoros kontyba fogta gesztenyebarna, már itt-ott őszülő haját, visszafogott fülbevalót és halványlila női zakót viselt. Csak a derekáig láttam, mert éppen egy nagy, fényes faasztal mellett ült. Szigorúan végigmért, majd szikrázóan kék szemét valahová az orrom környékére szegezte. Enyhe undor ült ki az arcára.

— Megmondtam, hogy nem vagyok... valami szép látvány — köhécseltem.

— Nem, nem, azzal semmi gond. A pizsamád egészen csinos. De az orrod mellett, itt — mutatott a saját ajka és széles orra közé —, van egy nagy adag... fika.

— Bocsánat — szabadkoztam, miközben egy pillanatra elfordulva megtöröltem a kérdéses területet. — Így jó?
Kornélia nagy nehezen legyűrte viszolygását, miközben bólintott.

— Igen, megfelelő. Nos, nem akarom húzni az idődet — folytatta nénikém a társalgást. — Csupán arról akartam érdeklődni, hogy van-e mostanában megbízásod.

— Van egy. Erősen dolgozom rajta...

— Na, persze. Vagy már régóta tudod a megoldást, vagy pedig annyira könnyűnek találtad az ügyet, hogy nem is vágtál még bele. Vagy... 

Kornélia szünetet tartott, hosszasan fürkészte a tekintetemet, majd, amikor végzett a vesébe látó kutakodással, folytatta:
— Vagy megfázásra hivatkozva elodázod a munkád lezárását, mert nem szimpatikus a megbízód, és valójában a másik félnek drukkolsz, holott egy kis hókuszpókusszal régen meggyógyíthattad volna magad, és megszabadulhattál volna minden zavaró tényezőtől, csak nem tudod elszánni magad a megfelelő lépésre. Igazam van?

— Nagyobb mágus vagy, mint én. Eléggé vágod a helyzetet.

— Ismerlek, mint a rossz pénzt. Miféle üggyel vert meg téged az űr?

— Mrs. Hishikawa bízott meg, hogy nézzek utána, esténként merre csámborog a férje...

— Már megint?

— Visszatérő ügyfél. Nem akartam megbántani azzal, hogy talán jobb lenne ismét elbeszélgetnie a kedves párjával.

— Nagy kujon a vén Hishikawa! De amúgy egy végtelenül kedves, intelligens, művelt ember, csak azzal a hárpiával ne hozta volna össze a sors.

— Így van. Jól látod.

Köhögtem, harákoltam, kifújtam az orrom. Nénikém szánakozva nézte a tevékenységemet, miután csend lett, azután sem folytatta a társalgást. Végül én törtem meg a hallgatást:

— Elvagyok itthon ezzel a kórsággal, igazából ráérek. De te, mint a szövetség egyik legsikeresebb üzletasszonya, kétlem, hogy így el lennél eresztve idővel. Biztosan valami megbeszélésed lesz, vagy valami hasonló.

— Valóban — bólintott Kornélia. — Nos, a segítségedet kérem, Sam. Igen kényes ügy. Bármiben lefogadom, hogy ki sem kell kelned a betegágyból, hogy megoldd.

— Tényleg? Ha ennyire egyszerű, akkor akármelyik embered már a végére járt volna!

— Ó, azok már túl vannak a dolgon, és egyik sem bírt segíteni.

Ezzel felkeltette az érdeklődésemet. Mrs. Hishikawa ráér még pár napig. 

— Mi a probléma?

— Talán olvastál is róla. Három napja Vlagyimir Koroljov sakk nagymestert legyőzte egy kis húszéves taknyos, Abdil Shariq. Szinte a semmiből tűnt fel, veretlenül küzdötte fel magát a bolygóbajnoki mérkőzésig, ahol „letasztította a trónjáról” a negyven éve csúcson lévő Koroljovot...

— Igen, olvastam valamit erről. Telekiabálták a sajtót azzal, hogy Shariq csalt...

— Így van. Koroljov szerint csalás történt. És szerintem is.

Szegény nénikémnek nem is lehetne igazából más véleménye, hiszen ő pénzeli Koroljovot, és az ő e-sport cége rendezi a bolygóbajnoki versenyeket. Ó! Biztosan nem tudják Shariq-ra bizonyítani a csalást, és arra akar rávenni, hogy találjak valamit, amit az emberei és a rendőrség nem vettek észre! — raktam össze néhány pillanat alatt gondolatban a kialakult helyzetet.

— Azt akarod, hogy bizonyítsam Koroljov igazát? — kérdeztem kimérten.

— Nem! Mindenki tudja, hogy egyszer mindig jön egy fiatalabb és jobb, sikeresebb. Sakk esetében ez főleg így van. Azt akarom, hogy azt bizonyítsd: az én cégem rendszerén keresztül nem lehetett csalni! Az E-Games szerverei stabilak, nem tudtak betörni a rendszerbe a mérkőzés alatt, semmiképp sem mi hibáztunk.

Tévedtem.

— Presztízskérdés?

— Ahogy mondod! — kiáltotta Kornélia. — Koroljov veresége egy dolog. Majd kiheverjük. De az semmiképp sincs rendben, hogy a cégem szakemberei hibázzanak! Érted?

— De, Tanti, erre van a kiberrendőrség! Nem is beszélve a programozókról és a rendszergazdákról! Én nem értek a szerverekhez és a játékszoftverekhez. Évekig kéne tanulnom a szakmát, hogy átlássam a naplófájlokat. David öcsém jobb választás lenne...

— Nem mondtam még a megbízásod lényegét: nem az a feladatod, hogy a logokat túrd. Az a feladatod, hogy átlásd a kiberrendőrség véleményét, a rendszergazdáink jelentését és olyan dologra gondolj, amire eddig senki más. De azt hiszem, mindenre gondoltak...

— Nehéz ügy, nem kímélsz...

— Azért vagy magánnyomozó, hogy tornáztasd az agyad. Ezt szereted csinálni. Nem a pénzért, mert az van neked, nem igaz? Szerintem Mrs. Hishikawa és férjének ügye nem kihívás a számodra. Ez viszont az!

Valóban úgy ismer, mint a rossz pénzt.

— Rendben, meglátom, mit tehetek. Beavatnál a részletekbe, kérlek?

II.

Nénikém szélesen mosolygott. Mi tagadás, jól értett ahhoz, hogy felkeltse még az olyan ügyek iránt is az érdeklődésemet, amelyekhez első hallásra semmi kedvem nem volt. Megpaskoltam a párnákat, az ágyam fejtámlájához rendeztem őket, és kényelmesen elhelyezkedtem.

— Hallgatlak — mondtam. — Mi a kiberrendőrség véleménye? Ki vezette a nyomozást?

— Dr. Aanjay Dhawan — válaszolta Kornélia. — Úgy tudom, ő az egyik legjobb kibernyomozó.

— Így van — bólintottam. — Volt már vele dolgom. Kifejezetten intelligens, megbízható, bár hogy is mondjam... rideg nőként ismertem meg. Mit derített ki?

Nénikém legyintett egyet – nyilván utasítást adott a zsebkommunikátorának valamilyen fájl megnyitására –, majd fennhangon olvasni kezdett:
— „...A rendelkezésre álló naplófájlok, hálózati forgalmi jelentések, digitális ujjlenyomatok és a kapcsolódó IP címek alapján nem találtunk rendellenes viselkedést. A kérdéses sakkjáték forráskódját is részletesen elemeztük, és mint független szoftverbiztonsági szakértő hatóság megállapítottuk, hogy a játékszoftvert a lehető legjobb biztonsági rendszerekkel, eljárásokkal látták el. A Koroljov vs. Shariq bolygóbajnoki mérkőzés alatt, amelyet UTC szerint 2602. szeptember 30-án hajnali egy órától két óra harmincegy perc és negyven másodperc hosszan játszottak, az E-Games szervereire ismeretlen eredetű behatolás esélye nulla egész három tízezred százalék. Megállapítottuk továbbá, hogy a játékterem biztonsági felvételein nincs gyanús viselkedés. Az épületben nem üzemelt wifi, vagy más rövid hatótávolságú, közvetlen, vezetéknélküli hálózat, illetve a szervezők a mobil kommunikációs hálózatot is előírás szerint árnyékolták. A játék logjait elemezve kiderítettük, hogy Abdil Shariq átlagosan két és fél másodperccel többet gondolkozott Koroljovnál. Az elérhető adatok alapján tehát a csalás esélye elhanyagolható, az ügy további nyomozást nem igényel. A nyomozati anyag ügyészi utasításra, a feljelentő kérésére magánnyomozónak kiadható.”

Kornélia becsukta a jelentést. A zsebterminálom hangjelzése arról árulkodott, hogy az állományt átküldte nekem.

— Hát ez nem sok — közöltem, miközben kibontottam egy torokcukorkát. —Az a mondat, ami a gondolkozási időkről szól, úgy hangzik, mintha csak azért írták volna, hogy bizonyítsák: tényleg tettek is valamit, és nem csak a lábukat lógatták.

— Valóban úgy hangzik — hunyorgott rám Tanti egyetértően.

— Hadd kérdezzem meg: Dhawan nyomozó véleménye miért nem elég neked? Nem akarom magam kihúzni a munka alól, de valahogy úgy hangzik: nem bízol a hatóság munkájában.

— Jól látod. Nem bízom bennük. A három tízezred százaléknyi esély elhanyagolható, valóban. De utánajártam egy kicsit: rendszeresen ezt a számot írják az olyan esetekhez, amelyeknél nem találtak használható nyomot. Nyilván védik a seggüket, mert ők sem ismerhetnek minden hacker-módszert. Nekem az számít, hogy te mit gondolsz az esetről! Samuel Baldwin véleményére még a legszkeptikusabbak is hallgatni fognak! Elég csak a Xenoszék puccskísérletére, a Boule de Niege-i csúnya esetre vagy a hargitai elszabadult pokolra gondolni. Ezeket mind te derítetted fel, nyomoztad ki vagy akadályoztad meg. Ha a nagy Samuel Baldwin azt mondja: „nincs itt semmi gond”, akkor valóban nincs semmi gond!

— Értem. Jól esik ám, ha ilyeneket mondasz— mosolyogtam rá. — De kétlem, hogy ennyire nagy ember lennék. Mit mondtak az E-Games munkatársai?

— Az én szememben mindig hős leszel, akinek a szava döntő lehet. A cégem emberei is elemezték a helyzetet, és a következőket írták le nekem... egy pillanat!

Kornélia újra intett egyet a zsebkommunikátora felé, majd, amikor megnyitotta a jelentést, ismét megszólalt:

— A fránya mindenit ezeknek! Ha nem olvasom át a titkárommal együtt az E-Games ügyvezetője által írt dokumentumot, és nem jegyzetelem ki belőle a lényeget, napestig itt ülhetnénk a szakszavak és más hadoválás értelmén merengve. Többször megmondtam nekik, hogy engem olyanokkal ne bombázzanak, hogy hálózati protokoll meg szervervirtualizáció, mert egy kukkot sem értek belőlük. Mindegy is! Nos, a lényeg a következő: „Egyes pont. Két meccs folyt párhuzamosan: a bolygóbajnoki döntő és a bronzmérkőzés. Mindkét párbajt egy izolált szerveren játszották, ami azt jelenti, hogy a planetáris mátrixtól az egészet teljesen szeparálták, tehát kívülről nem érhette támadás a rendszert. Kettes pont. Az élő közvetítést is az E-Games oldotta meg. Minden más kamerát kitiltottak a versenyről. Hármas pont. Szigorúan ellenőrizték a résztvevő játékosokat: hagyományos sakk játszmákon nem vehet részt olyan személy, akinek bármilyen jellegű kibernetikus beépítése van. Külön sportág a kibersakk. Senkinél sem lehet zsebkommunikátor, és ugyanilyen szigorral tiltják a szabályok más elektronikus eszközök versenyre vitelét is. Mindenki megfelelt az előírásoknak. Négyes pont...” Innentől nagyjából ugyanazt fejtettem vissza a jelentésből, mint amit a kiberrendőrség is közölt: nem állapítható meg a csalás ténye. Annyi csupán a különbség, hogy az én embereim száz százalékra teszik annak valószínűségét, hogy nem törték fel a szervert. Elküldték továbbá a biztonsági felvételeket és a nézők listáját is: a négy versenyzőn kívül még húsz ember mehetett be az arénába, közülük hat újságíró, a többi a játékosok családtagjai, barátai, csapattagjai.

— Átküldöd a listákat is?

— Hogyne!
Néhány pillanat múlva Kornélia teljesítette a kérésemet.

— Tanti, van esetleg valamilyen anyagod Koroljovról és Shariq-ról?

— Igen, akad. Az embereim régóta nyomon követik a versenyzőink pályafutását. Ezeket a fájlokat is rövidesen eljuttatom neked.

— Köszönöm. Azt hiszem, egyelőre végeztünk, hacsak nincs még valami, amit el akarsz mondani.

Nénikém arcáról előbb bizonytalanságot, majd töprengést, végül elhatározást olvastam le. Már sejtettem, hogy valami olyan információt fogok hallani, amely érzékenyen érintheti a családunkat. 

Mielőtt bármit mondhatott volna, megelőztem:

— Fogadok, hogy Koroljovról van szó: negyven hosszú évig senkinek sem sikerült elnyernie tőle a bolygóbajnoki, sőt a világbajnoki címet. Ezek szerint most meghallom, hogy miért támogatod őt ilyen kitartóan? Vajon mi történt olyan nagyon régen? Az udvarlód volt? Vagy a nagyapámmal volt valami ügye? Ki vele! Ha nem mondod el, kénytelen leszek ezt kideríteni előbb!

— Udvarlóm?! Ugyan, dehogy! Azt azért jól sejted, hogy Vlagyimir és én nagyjából egyidősek vagyunk, de ez a lehetőség fel sem merült!

— Miért?

— Többek között azért, mert nagyapád sosem engedte volna. Koroljov a középosztályból származik, a Baldwin családhoz képest vagyontalan, jelentéktelen senki. Mi egy ősi, alapító család vagyunk, nem házasodhatunk, sőt párkapcsolatban sem lehetünk rangon alulival, de ezzel te is tisztában vagy. Nem beszélve arról, hogy Vlagyimir nem egy szép ember. Mint férfi kifejezetten taszít. Ráadásul amikor az a bizonyos eset történt, már együtt voltam Jurij bácsikáddal…

— Tehát mi történt?

— Azt hiszem, hallottál már arról, hogy az apám, a te nagyapád, az emberlakta planéták legjobb sakkjátékosai közé tartozott. Sokáig övé volt a világ- és bolygóbajnoki cím, sőt olimpiát is nyert. Aztán törvényszerűen jött a kihívó Koroljov személyében, és édesapám hibát követett el. Lefizette Vlagyimirt, hogy veszítse el a bajnoki mérkőzést. Anyagi támogatást, állást, egyetemi professzori posztot intézett neki cserébe. Mindez negyvenkét éve történt.

— Koroljov valami tudósféle?

— Az utolsó száz év legtehetségesebb élő matematikusa. Az agya valami hihetetlen zseniális. Egy kétlábonjáró számítógép, pedig semmiféle beépítése nincs. Állást kapott az egyik fejlesztő-kutató cégünknél, és bekerült a Szent-Györgyi Albert Tudományegyetem Analízis Tanszékére. Több száz publikációja van a cégen és az egyetemen keresztül.

— A nagyapámnak mi oka volt arra, hogy két évvel eltolja a vereségét? Azt mondtad, negyven évig Koroljov volt a bajnok, de a megvesztegetési eset két évvel korábban történt.

— Ezt sajnos nem tudom. Az apám még a halálos ágyán sem avatott bele ebbe az ügybe. Csak azt kérte tőlem, hogy akárki akármit is mond, amíg Vlagyimir él, támogassam, mert hasznot hoz a családunknak. Így is tettem. És mielőtt megkérdeznéd: semmi nincs feljegyezve erről az esetről, még nagyapád titkos naplófájljaiban sem találtam nyomát. Azt hiszem, hogy valami rossz üzlet, fogadás lehetett a háttérben.

Néhány másodperces csend következett, mindkettőnk agya lázasan zakatolt. Aztán elakadt a lélegzetem, amikor eszembe jutott egy súlyos lehetőség.

— Tanti — szólaltam meg csendesen —, te nem azért támogatod Koroljovot, mert ez a meggyőződésed, hanem mert kénytelen vagy. Ugye? Zsarol téged?

Kornélia elsápadt, és megrázta a fejét. Arckifejezése azonban magáért beszélt.

— Ne haragudj, most mennem kell! — mondta végül. — Kérlek, jelentkezz, amint megtudsz valamit!

— Rendben, vigyázz magadra!

Intettem a zsebkommunikátor felé, mire a vonal azonnal megszakadt.

III.

Szegény-szegény nénikém — töprengtem, miközben bevettem a gyógyszereimet. 

A város zaja csak nagyon távolian, tompán hallatszott a VII. Szektorbéli, huszadik emeleti lakásom ablakán keresztül. A sötétítés ellenére is látszott, hogy odakinn már magasan járt a Dawn-bolygó narancssárga napja. A takaróim alá bújva elnyúltam az ágyamon, és tovább gondolkoztam az imént lezárult beszélgetésen Kornéliával.

Szóval nem azért fordult hozzám, mert nem bízik a cége embereiben vagy a kiberhatóságban, és a „nagy Samuel Baldwin” véleménye sem igazán számít neki, hanem mert valóban Shariq-ra kéne bizonyítanom a csalást, különben Koroljov valami olyat fog megszellőztetni a családomról, amit nem fogunk megköszönni. Ezt az arcáról egyértelműen leolvastam, de nem akarta kimondani az igazságot, nyilván azért is bajba kerülhetett volna. Nem csak ő ismer engem, mint a tenyerét, ez fordítva is igaz. De vajon mi történhetett? Miféle dologba keveredett az öreg Sam papa, akinek a keresztnevét is örököltem? Mit kellene tennem?

A nagyapámra nem emlékszem, mert kétéves voltam, amikor váratlanul meghalt. Már régóta tudtam, hogy remekül sakkozott, és kiválóan bánt a pénzzel. Nénikém lett az örököse, édesapámat pedig katonai pályára terelte. Az alapító, ősi családoknál általános, bevett szokás volt, hogy az egyik gyerek kapta a hatalmas vagyont, a másik pedig közszolgálati pályára, például politikusnak ment, így az antikorrupciós szövetségi törvényeket betartva maradhatott a családnak némi befolyása a közéletre. A gazdag nemcsak a kampányokat pénzelte, hanem a testvérének gyerekeinek taníttatását, életét is támogatta. Nálunk Kornélia volt a tehetős, ő volt a családfő. Egyetlen lánya született, Julia, miután hozzáment egy másik befolyásos, módos família utolsó leszármazottjához, Jurij Grajewsky-hez. A szüleim sikeres politikai-, katonai pályát hagytak pár éve maguk mögött. Öcsém és én, hála a szokásjogoknak és Kornélia néni bőkezűségének, kiváló nevelést kaptunk, az életkezdéshez tőkét, drága lakást, autót biztosított nekünk, és jelentős apanázst utalt minden hónapban, így fel sem merülhetett, hogy anyagi gondjaink támadjanak.

Megnyitottam a kiberrendőrség jelentését a zsebkommunikátoromon. A fájlt a térben, a plafon elé vetítettem ki úgy, hogy hanyatt fekve kényelmesen elemezhessem. Dr. Aanjay Dhawan, a nyomozó, tíz oldalon át részletezte, hogy milyen naplófájlok mely bejegyzéseiből milyen következtetéseket vontak le. Az utolsó lapon, a záróbekezdést szó szerint olvasta fel nekem Kornélia. Semmi különös, nem lettem okosabb. 

Áttanulmányoztam nénikém jegyzeteit az E-Games jelentéséről, illetve átnéztem az eredeti, hosszú dokumentumot is. Az nemcsak a több ezer soros logokat tartalmazta, amelyek a bajnoki mérkőzés alatt keletkeztek, hanem hálózati forgalmi grafikonokat, sőt a mérkőzés minden egyes lépéséről képeket is. Elképesztő alapossággal összerakott beszámoló volt, amelynek a felét a sűrűn előforduló szakszavak miatt nehezen értettem. Így aztán nem csodálkoztam nénikém mérgelődésén sem, ő valószínűleg nálam is kevesebbet fogott fel az egészből. Több, mint két órán át vizsgáltam ezt az információhalmazt, de nem tudtam meg sokkal többet, mint amit a nénikém előzetesen kihámozott belőle. Nem volt gyanús művelet: behatolás, támadás, semmi a játékarénában összeszerelt, izolált számítógép ellen. 

Az lett volna a nagy csoda, ha egyáltalán ilyen történik! 

Nénikém átküldte az E-Games által összegyűjtött adatokat Koroljovról és Shariq-ról.

Rendeltem valami gyors kaját, felöltöztem, és áttettem a székhelyemet a nappaliba, ahol kényelmesen, a masszázs- és relax fotelemben ülve folytattam a kutatómunkámat.

— Nos, lássuk, ki is az az Abdil Shariq? — tettem fel a kérdést fennhangon az üres szobának.

Már megint magamban beszélek — állapítottam meg, miközben az ebédre várva olvasni kezdtem.

***

„Abdil Shariq 2582. április 2-án született a Dawn-kolónián. Apja, Abdul Shariq Gdan város VIII. szektorában, a polgármesteri hivatalban dolgozik jegyzői munkakörben. Anyja, Hayet Shariq a Gdan Fővárosi Közlekedési Vállalatnál könyvelőként helyezkedett el. Abdilnak egyetlen, egypetéjű ikertestvére van, Ahmed. A két fiúról már hatéves korukban kiderült, hogy igen tehetséges programozók, elsődleges érdeklődési körük a mesterséges intelligencia. Ahmed hétéves korában súlyos görkorcsolya balesetet szenvedett. A családnak nem volt pénze a gerinchelyreállító műtétre, ezért az egészségügyi biztosítás által még elérhető kibertechnológiai megoldással javították a gerincvelői funkciókat. Ahmed kiberszámítógéppel és más beépítéssel rendelkezik, amelyeket egy idő után testvérével átprogramoztak, új, hatékonyabb megoldások előtt nyitva meg az utat. Magas intelligenciahányadosuknak és szorgalmuknak köszönhetően idő előtt, tizenhat éves korukban érettségiztek, majd állami-, önkormányzati ösztöndíjjal a Szent-Györgyi Albert Tudományegyetem programozó matematikus szakjára kerültek. Jelenleg a sakk, a dáma és más régi, a Föld ó- és középkorából származó játékok digitális változatán és ezekhez új alapokra épített mesterséges intelligencián dolgoznak. Abdil és Ahmed négyéves koruk óta sakkoznak. A hatályban lévő játékszabályok miatt Ahmed sérülése után kettejük közül már csak Abdil játszhat a hagyományos versenyeken. Abdilt általában Ahmed kíséri el a mérkőzésekre. Abdil Shariq veretlen sakkozó, alig két év alatt küzdötte fel magát a csúcsig. Testvére, Ahmed az egyedüli csapattag, ő intézi a különböző versenyekkel kapcsolatos és sajtó ügyeket. 2602. szeptember 30-án összecsapott a bolygóbajnoki címért Vlagyimir Koroljovval, a meccset ötven lépésből, két és fél óra alatt nyerte meg. Jelenleg Koroljov és csapata csalással gyanúsítja, ez ellen kénytelen védekezni.” 

 

***

Amikor végeztem a Shariq fájl többszöri elolvasásával, a felismerés döbbenetével üldögéltem a nappalimban. Megnéztem az csatolt fényképeket is, amelyek többségén egy fekete-fehér kockás öltönyt viselő, olajbarna bőrű, fekete, rövid hajú, sötét szemű, nagy, sasorrú fiatalember feszített. Az egyik képen egy hozzá megszólalásig hasonló fiú vállát ölelte át, akit alaposabban, három dimenzióban is megvizsgáltam: csupán annyi különbséget láttam meg végül kettejük között, hogy Ahmed mintha kicsit görbébben tartotta volna magát. 

Egypetéjű ikrek. Tökéletesen ugyanúgy néznek ki! Elképzelhető, hogy egy óvatlan pillanatban minden versenyen cserélnek, és valójában az Ahmed koponyájába épített kiberszámítógép nyeri egymás után a mérkőzéseket a testvérek által továbbfejlesztett M.I-vel?

Ennek az elméletnek a bizonyításához elsőként végig kellene néznem több órányi biztonsági videóanyagot, amelyet nénikém volt olyan kedves, és tömörítve átküldött nekem. Valahogy nem fűlött hozzá a fogam. Hosszas nyomozói pályafutásom alatt megtanultam, hogy mire megtalálom a keresett információt a felvételeken, megőszülök az unalomtól. Mesterséges intelligenciára, számítógépre pedig nem igazán lehetett bízni egy ilyen elemzést, mert túl sokat hibázott, maximum előszűrésként lehetett gépeket alkalmazni.

Úgy határoztam, hogy mielőtt rávetem magam a biztonsági videókra, elolvasom a Koroljovról összegyűjtött adatokat.

***

„Vlagyimir Koroljov 2537. december 11-én született a Nova Prime kolónián, Refugee Point városában. Nincs testvére. Apja, dr. Alexander Koroljov atomfizikus-csillagász volt a helyi egyetemen. Anyja, Nina Morken a csillagászati tanszéken titkárnőként dolgozott. Elváltak, amikor a kis Vlagyimir épphogy elérte a harmadik életévét. Nina súlyos drogfüggősége miatt Alexander kapta a gyerek felügyeleti jogát. Két év múlva Vlagyimir édesanyja túladagolás következtében meghalt. Alexander a tragikus eset után négy hónappal állásajánlatot kapott a Dawn-kolónián a Szent-Györgyi Albert Tudományegyetem Asztrofizikai Tanszékén. Nem sokkal a költözés után derült ki, hogy a kis Vlagyimir „csodagyerek”. Vlagyimir magas intelligenciájának és szorgalmának köszönhetően tizenöt évesen diplomázott a Szent-Görgyi Albert Tudományegyetemen alkalmazott matematika szakon. Három év múlva ledoktorált, doktori disszertációjának címe: Az emberi populáció döntési mechanizmusai. Ez a kutatása, és a benne foglalt matematikai modellek az alapja például a jelenleg használt politikai választási predikcióknak. Sakkozni is igen zsenge gyerekkorában kezdett. Első, területi bajnokságait a Dawn-kolónián nyerte hatévesen. Csodálói és ellenlábasai egyaránt úgy nyilatkoznak róla, hogy ő egy kétlábonjáró számítógép. Saját bevallása szerint már a középjáték kezdetén látja a mérkőzés összes lehetséges kombinációját és végkifejletét. Sakkjátékosi képességeire és matematikai kiválóságára 2560-ban az alapító Baldwin család akkori feje, Samuel is felfigyelt, akiről köztudott, hogy sokáig a sakk világ- és bolygóbajnoki cím birtokosa volt. Az ifjú, akkor huszonhárom éves Vlagyimirnek többrétű támogatást ajánlott: betölthetett egy állást az egyik kutató-fejlesztő cégénél, elnyerte a Szent-Györgyi Albert Tudományegyetem Analízis Tanszék vezetőjének pozícióját, illetve minden segítséget megkapott a profi sakkjátékhoz is. Két évvel később Koroljov megszerezte a bolygó-, majd a sakk világbajnoki címeit. Apja, aki szintén mély nyomokat hagyott a tudományos életben, négy esztendeje halt meg végelgyengülésben, kilencvennyolc éves korában. Vlagyimirnak sosem született gyermeke, nem volt nős. Negyven év után most először támadt vetélytársa Abdil Shariq személyében, aki a bolygóbajnoki mérkőzésen vereséget mért rá. Dr. Vlagyimir Koroljov jó testi, és kiváló szellemi egészségnek örvend, jelenleg Abdil Shariq-ot csalással vádolja.”

***

Miután végeztem a fájl tanulmányozásával, megnéztem a csatolt fotókat is. Kornéliának igazat adtam: az öreg sakkmester még fiatal korában sem tartozott a jóképű férfiak közé, sőt, még férfi szemmel nézve is kifejezetten csúf volt. Vlagyimir vékony lóarcát gyér, ősz – ifjúként sötétszőke - haj és szakáll keretezte. Halványkék, egymástól szlávosan távolálló szemei erősen kidülledtek, úgy festett, mintha állandóan csodálkozott volna, vagy mint aki komoly pajzsmirigy elégtelenségben szenved. Mindezek mellett valami megmagyarázhatatlan aszimmetriát is észrevettem Koroljov ráncos, sápadt arcán. Engem is taszítani kezdett a látványa, bár azt hiszem, az ellenérzésemre a zsarolás gyanúja is ráerősített.

Megérkezett a kajarendelésem, így a félórásra nyúló ebédszünetem után vetettem rá magam a biztonsági felvételekre.

Minden egyes kameraállásból megnéztem az összes videót, amit arról a nagyjából három és félórás időszakról készítettek, amely a nézők, majd a versenyzők bevonulásáról, magáról a játékról, illetve a résztvevők kivonulásáról szólt. Előtte-utána a játékarénában félhomály és mozdulatlanság, csend uralkodott. A versenyhez időben legközelebb előtte harminchárom órával mozdult valami a teremben: a technikusok az E-Games ügyvezetőjének és vezető rendszergazdájának felügyelete alatt összerakták az elektronikát, beállították a lámpákat, kamerákat, számítógépeket és az izolált szervert. A mérkőzés után nagyjából négy órával mindent szétszereltek, összepakoltak. 

Először arra koncentráltam, hogy azt a gyanúmat igazoljam, miszerint Ahmed és Abdil Shariq valamilyen módon helyet cseréltek a mérkőzés előtt. Tízszer biztosan végig néztem előbb a közönség, majd a játékosok bevonulását az arénába. A szervezők mindenkit ellenőriztek a személyi kártyák alapján egy ujjlenyomat olvasó és egy retinaszkenner segítségével. Semmi extra. Ahmed kissé görbén tartva magát megkereste a helyét, és leült. Elővett valami prospektust meg a zsebkommunikátorát, elfoglalta magát a mérkőzés kezdetéig. Lelkesen tapsolt, amikor testvére és az öreg sakkmester helyet foglalt a játékasztalnál. Mint ahogy a többi néző, ő is, ezután néma csendben követte végig a játszmát a nagy kivetítőn. A játék végén újra tapsolt, majd az újságírók gyűrűjén át Abdil és az öreg Koroljov közelébe férkőzött. 

Rajta jobban látszott a megrökönyödés, amikor a vesztes sakkbajnok nyilvánosan csalással vádolta meg a testvérét a sajtó előtt. Ezután Vlagyimir Koroljov és csapata zajosan kiviharzott az arénából.

Minden elérhető kameraállásból többször is megnéztem a bajnokságot. Megvizsgáltam a versenyzők testtartását, arckifejezését, minden mozdulatot, miközben ők a játékra koncentráltak. Koroljov miközben gondolkodott, vagy azt várta, hogy partnere lépjen valamit, rendszeresen a keze ügyébe kerülő tárgyakat piszkálta. Általában a szervezők által ajándékba adott golyóstollat forgatta az ujjai között. Kettő fél literes palackból is kiitta az ásványvizet a mérkőzés második felében, amikor már érezhette, hogy szorul a hurok. Shariq is sokszor nyúlt az elé rakott teásbögréhez, de semmi máshoz nem ért. Ő általában lehunyta a szemét, amíg a következő akcióját tervezte, vagy mereven, szinte pislogás nélkül figyelte Koroljov arcát. Valóban, láthatóan sokkal többet agyalt a megfelelő taktikán és stratégián, mint a versenytársa.

A gyanúmat semmi sem igazolta, igaz, nagy bizonyossággal az ellenkezőjét sem lehetett állítani, miszerint nem történt személycsere.

Mágus vagyok. Az emberi populációnak azt a nagyjából egy százalékát képviselem, amely egy genetikailag kódolt különleges anyagcsereút segítségével a test folyadéktartalmából mágikus energiát képes előállítani. Ezzel az energiával akaratunktól függően változtatjuk meg a valóságot, tehát varázsolunk. Évszázadokkal ezelőtt a mágusok tették lehetővé a gyors csillagközi utazást és az idegen világok meghódítását. Persze rengeteg más lehetőség is rejlik képességeinkben, amelyeket az évezredek alatt felhalmozódott tapasztalatok alapján a mágusrendek tanítanak meg nekünk. Én például ott tanultam, ahol édesanyám, és előtte anyai nagymamám is, a Hargita-kolónián, a Sárkány Rend gondos szárnyai alatt. Nem értek a csillagközi térugráshoz, teleportáláshoz, de például a természetnek és a tűznek parancsolni tudok. A mágusok a csillagközi gyarmatosítás kezdete óta helyet kaptak a hadseregben, a titkosszolgálatoknál, rendőrségnél, a kormánytagok között, sőt, bűnöző is akad néhány. Az utóbbiak elkapására szakosodtam. Tizenkét éve egy űrhajón egy gyilkosságot derítettem fel, amelyet egy varázsló követett el, így kezdődött a pályafutásom. Jó néhány hasonló ügyre tettem sikeresen pontot a Csillagközi Nyomozó Iroda munkatársaként a legkülönbözőbb planétákon és helyszíneken. A politikusok ostobasága miatt a körülményeim átalakultak, nehézzé váltak, többek között ezért döntöttem a leszerelés mellett. Ezután visszakaphattam a vagyonomat, azóta pedig – mivel anyagi problémáim nincsenek – a cégeim irányítása mellett hobbi magánnyomozóként dolgozom.

Minden varázslat valamilyen nyomot hagy maga után, amit, ha a létrehozásakor hang- vagy képfelvétellel rögzítenek, láthatóvá, hallhatóvá lehet tenni. Ez volt a szakterületem. Több, mint száz módszert dolgoztam ki a mágikus bűntények helyszínelésére, ezzel megtripláztam az addig elérhető lehetőségek számát. Biológiából és M-kriminológiából doktoráltam.

Így aztán felmerült bennem az a lehetőség is, hogy netán mágia segítségével befolyásolták a versenyzőket: például Koroljov elméjének teljesítményét visszafogták, vagy Shariqnak súgtak valahogy. Az elmére ható varázslatok többsége kimutathatatlan a biztonsági felvételek egyszerű tanulmányozásával. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a varázsló annyira ritka madár az átlagemberek között, a rossz útra tért mágus pedig még inkább, hogy bocsánatos dolog erről a lehetőségről megfeledkezni. Nem hibáztattam sem a kiberrendőrséget, sem pedig az E-Games alkalmazottjait, hogy erre nem gondoltak.

Mivel eddig nem tettem meg, felkerestem a Sakkszövetség oldalát a planetáris mátrixon, hogy tisztázzam a most érvényes játékszabályokat, és utánanézzek, hogy egy hagyományos sakkmérkőzésen melyek a kizáró tényezők. A hosszú, unalmas jogi és mindenféle más rizsa alatt az alábbi összefoglalót olvastam:

„…A játékost azonnal kizárjuk a versenyről az alábbi esetekben:

1. Hamis személyazonosság. (Vizsgálata retina- és ujjlenyomat azonosítással.)

2. Büntetett előélet. (Ellenőrzés módja: a személyi adatok vizsgálata.)

3. A résztvevő idegrendszerével közvetlen kapcsolatban lévő informatikai- vagy robotikai eszköz (pl. kiberszámítógép, kiberver, művégtag) léte. (Ellenőrzés módja: személyi adatok vizsgálata és hordozható szkenner használata.)

4. Zsebkommunikátor vagy bármely más hordozható számítástechnikai eszköz (táblagép, csuklószámítógép, okosszemüveg stb.), illetve ezek kiegészítőinek használata a mérkőzés ideje alatt. Ezeket a készülékeket a bejelentkezésnél le kell adni! (Ellenőrzés módja: motozás és hordozható szkenner segítségével.)

5. A versenyző azonnali kizárását teszi lehetővé, ha az illető az M-génre recesszív homozigóta, azaz mágus. (Ellenőrzés módja: a személyi kártyán található egyszerűsített géntérkép megjegyzés rovatának vizsgálata.)

6. Bármilyen drog birtoklása vagy ha a játékos drog hatása alatt áll. (Ellenőrzés módja: motozás, szonda használata, gyors vérkép segítségével.)

7. Azonnali kizárást von maga után továbbá az etikátlan viselkedés. (Pl. a másik játékos elleni verbális- vagy fizikai támadás, hangoskodás, jelbeszéd stb. lásd: sakkversenyzők viselkedése szekció.)

Fenntartjuk a jogot, hogy a mérkőzést helyszínen megtekintő nézőt is szankcionáljuk. Azonnali kivezetést vonnak maguk után az alábbiak:

1. Hamis személyazonosság. (Vizsgálata retina- és ujjlenyomat azonosítással.)

2. Ha a néző az M-génre recesszív homozigóta, azaz varázsló. (Ellenőrzés módja: a személyi kártyán található egyszerűsített géntérkép megjegyzés rovatának vizsgálata.)

3. Bármilyen drog birtoklása vagy ha drog hatása alatt áll. (Ellenőrzés módja: motozás, szonda használata, gyors vérkép segítségével.)

4. Vaku használata a mérkőzés alatt.

5. Etikátlan viselkedés (pl. hangoskodás, mutogatás, jelbeszéd stb. lásd: mérkőzéskódex) esetén a néző kiutasítható a teremből.”

Ez megmagyarázta azt is, hogy a kiberhatóság és a belső ellenőrzés miért nem gondolt a varázslatok hatásaira: eleve kizártnak tartották, hogy egy hozzám hasonló bármilyen módon részt vegyen egy sakkversenyen.

Ám én tisztában voltam azzal, hogy a megfelelő anyagi- vagy eszközháttérrel szinte minden hamisítható. Volt néhány rossz tapasztalatom ezen téren.  

Így aztán órákat töltöttem azzal, hogy a biztonsági felvételeket újra- és újranézzem a legkülönbözőbb szín-, hang-, fény- és más torzítási beállításokkal, hogy mágia nyomaira bukkanjak, de semmit sem találtam. Mire végigmentem a legáltalánosabb és néhány különleges lehetőségen, a nap a távoli, nyugati hegyek csúcsait érintette, fényével mélyvörösre festette a felhőkarcolók oldalát. Odalenn, az utcákon már félhomály honolt.

Hála a rengeteg gyógyszernek, amit nap közben magamba döntöttem, estére jelentősen enyhült a ronda megfázásom, alig fújtam az orrom, és a köhögésem is szinte teljesen megszűnt.

Annyira belemerültem a munkába, hogy szinte észre sem vettem, mennyire éhes lettem. Viszketett a szemem a rengeteg holoképnézéstől. Rendeltem valami vacsorát, és miközben a kanapén heverészve vártam a futárt, átgondoltam a nem túl fényes helyzetet...

IV.

Miután végeztem az evéssel, titkosított kapcsolaton keresztül felhívtam Kornélia nénit, hogy beszámoljak a napomról. Amikor felvette, és ő is bekapcsolta a holokamerát, rögtön felismertem a helyet, ahol éppen tartózkodott: a gdan-i villa nagy szalonjában vacsorázott.

— Egyedül vagy? — kérdeztem, miután kurtán köszöntöttük egymást.

— Nem. Itt van az inas és a szolgálólány is. Küldjem el őket?

— Légy szíves!

— Kérem, távozzanak! Amíg nem szólok, senki se zavarjon! — adta ki nénikém az utasítást.

— Azonnal, Mrs. Grajewsky — nyugtázta egy kenetteljes férfihang olyan tökéletes hanghordozással, amelyre kizárólag egy inas képes.

A háttérzajokból, majd a néma csendből ítélve Kornélia rövidesen magára maradt.

— Van hír Jurij bácsiról? — érdeklődtem csak azért, hogy húzzam egy kicsit az időt, mielőtt a rám bízott üggyel kapcsolatos tárgyra térek. Bácsikámról pár napja hallottam utoljára.

— Éppen ma kaptam üzenetet tőle — válaszolta nénikém komoran. — Tudod, eléggé megviselte Kázmér bácsikájának halála, rengeteg az elintéznivaló, tekintve, hogy Jurij az elhunyt legközelebbi rokona és örököse. Még szerencse, hogy nemsokára odaér Julie és Alex a Panthera-kolóniára, hogy támogassák. 

— Nagyon sajnálom — motyogtam. — Szegény Jurij! Kázmérról mindig elismerően, szeretettel beszélt.

— Igen, apja helyett apja volt.

Kornélia pár pillanatnyi nosztalgiát és szomorkodást engedélyezett magának és nekem, aztán szigorú arckifejezéssel megkérdezte:

— Ugye, találtál valamit? Gondolom, igen, máskülönben nem kellett volna kiküldenem az alkalmazottjaimat...

— Az a nagy helyzet, nénikém, hogy elképzeléseim akadtak, de egyet sem tudtam bizonyítani a rendelkezésre álló adatok alapján.

— Hadd halljam, miféle ötleteid voltak! — parancsolta Kornélia éles, kissé csalódott hangon.

—Abdil és Ahmed Shariq ugyebár egypetéjű ikrek. Szinte teljesen ugyanúgy néznek ki. Mindketten részt vettek a mérkőzésen: Abdil, mint versenyző, Ahmed pedig nézőként. Kettejük között a legnagyobb különbség az, hogy az utóbbi kibernetikus beépítésekkel rendelkezik, ellentétben a testvérével. Ugyebár többek között minden olyan eszköz kizáró tényező a hagyományos sakk meccsekről, amely valamilyen módon közvetlenül a központi idegrendszerhez kapcsolódik, azaz kiberver. Az első elméletem szerint a testvérpár valamilyen módszerrel cserélt a verseny előtti ellenőrzések, azonosítások után, és igazából Vlagyimir Koroljov egy számítógép, egy mesterséges intelligencia ellen veszített. Sajnos azonban a biztonsági felvételek többszörös, tüzetes átvizsgálása során sem láttam a csere semmi jelét. A testvérpár mozgása másodpercről másodpercre pontosan visszakövethető az egész esemény alatt...

— Értem — biccentett nénikém. — Mi volt a másik hipotézis?

— Az, hogy valaki valamilyen módon vagy Vlagyimir, vagy Abdil elméjét mágiával befolyásolta, kizárólag így nyerhette meg Shariq a versenyt. Ha tényleg igaz, hogy Koroljov már a középjáték elején tisztában van csaknem az összes lehetséges lépéssel és végkifejlettel, mert az agya még mindig úgy működik, mint egy eleven számítógép, csak varázslattal lehetséges ennek a képességnek a megzavarása, vagy Shariq elméjének felturbózása. De akárhogy csavargattam az ilyen-olyan beállításokat a hang- és képfelvételeken, nem találtam varázslat nyomát, pedig jól tudod, hogy ez a szakterületem. Ha lett volna, rábukkanok, ez kilencvenkilenc százalék.

— Miért nem száz? — vonta fel Kornélia a fél szemöldökét.

— Csupán azért, mert nem ismerem, és nem is ismerhetem a létező összes lehetséges mágikus nyomot.

— Az kizárható, hogy Mr. Shariq elméje is hasonlóan egyedülálló, mint dr. Koroljové? 

— Nem, egyáltalán nem, de pont azt próbáljuk bizonyítani, hogy nem ezzel az esettel állunk szemben, hanem valaki csalást követett el — magyaráztam türelmesen. — Eddig ez nem sikerült.

— Ezek szerint nincs semmi esély, hogy kiderüljön az igazság?

— Ezt egy szóval nem állítottam. Még nem vagyunk minden adat birtokában. Szeretnék személyesen beszélni mindkét játékossal, ha el tudod intézni...

— Személyesen? — kérdezett vissza nénikém emelt hangon. — Minek? Nem lehetne inkább felhívni őket?

Összehúztam a szemöldököm, kissé furcsálltam ezt a hozzáállást.

— A nyomozói munka része a sértett és a gyanúsított meghallgatása. Igen, személyesen szeretnék velük beszélni, így sokkal egyszerűbb tanulmányozni a nonverbális kommunikációjukat is. Ez pedig rendkívül fontos. Miért húzódozol ennyire?

Kornélia mélyet sóhajtott, utána olyan fájdalmasan nézett rám, hogy majdnem megsajnáltam.

— A Shariq fiút biztosan el tudom intézni — mondta végül. — Szerintem örömmel beszélne veled. De Koroljov? Ő sajnos nem egy rugalmas ember. Nem lehet csak úgy „rángatni”.

— Ha Koroljov valóban egy eleven számítógép, rá fog jönni, hogy neki is érdekében áll a találkozó azzal a nyomozóval, aki az ügyével foglalkozik. Hivatalosan ő és a csapata vádolja csalással Shariq-ot.

— Sam, kérlek, nem lehetne Koroljovot kihagyni ebből?

Kornélia tekintetéből már nemcsak könyörgést, hanem valamiféle félelmet is kiolvastam.

— Azt javaslom, hogy játsszunk nyílt lapokkal, Tanti! — mondtam, és megköszörültem a torkomat. — Valamilyen tényezőről nem tudok, ami egészen biztosan összefüggésben van a rám bízott feladattal. Egy információt titkolsz, ami fontos lehet! Azt is látom, hogy tartasz ettől a Koroljovtól. Hozzáteszem, nem csodálom, mert ritka ronda egy fickó — Kornélia erre halványan elmosolyodott. — Nézd — folytattam —, ha nem mondod el ezt a valamit, kénytelen leszek félbehagyni a nyomozást.

Nénikém agya arckifejezéséből ítélve lázasan zakatolt. Nekem pedig egy olyan megoldás jutott az eszembe, amit valójában nem gondoltam komolyan, ám kíváncsi lettem a reakciójára, ezért kimondtam:

— Hmm. Tudod mit? Elmegyek Koroljov lakására, és lelövöm. Mit gondolsz erről a lehetőségről?

Kornélia szeme egy pillanatra felcsillant, majd inkább megrázta a fejét.

— Nem, dehogyis! Ilyet sosem kívánnék tőled. Jól van, megfogtál. Elmondom, mit közölt velem Vlagyimir, miután legelőször elutasítottam azt a kérését, hogy álljak mellé ebben a csalás ügyben — mély lélegzetet vett, azután folytatta: — „Ha nem segítesz, Nell, megkeresem pár újságíró barátomat, és meglebegtetem nekik azt a tényt, hogy az apád, az öreg Samuel Baldwin bizony homokos volt, és velem enyelgett hosszú éveken keresztül, még azután is, hogy elnyertem tőle a sakkbajnoki címeket. Előttem meg ki tudja, kivel. Így aztán sem a te származásod, sem az öcsédé nem lehet tisztességes, de legalábbis kétséges. Továbbá megmutatnám ezeknek a bizonyos barátaimnak az összes kényes információmat, bizonyítékomat a vén Baldwin kétes üzelmeiről. Vajon ki jár rosszabbul? Kinek az üzletei fognak összedőlni, mint a kártyavár?”

Harsogva, szívből nevettem, de nevetésem csúnya, hurutos köhögésbe csapott át. Amikor végre levegőhöz jutottam, rögtön elkomorodtam Kornélia dühös arca láttán. Ő ilyenkor úgy összehúzta a szemöldökét és olyan módon összepréselte vékony ajkait, hogy az ember úgy érezte, egy mérges sólyom szemébe néz.

— Ennyire vicces?! — kérdezte nénikém. — Megfenyegetett, nem is szabadott volna elmondanom neked! Azt hittem, te ennél sokkal komolyabban veszed a családunk érdekeit. Tudod mi lesz, ha mindezt kiteregeti?!

— Semmi? — vontam meg a vállam. — Nem látod, hogy ezzel csak saját magát járatná le? Kiderülne, hogy nagyapa megpróbálta lefizetni, de ő el is fogadta a juttatásokat azért, hogy csak két évvel később legyen sakkbajnok! Már egyedül őt terheli felelősség emiatt, mert az öreg Samuel Baldwin évtizedekkel ezelőtt meghalt! Téged ezért nem lehet elítélni! És ugyan már, Tanti, kit érdekel, hogy kinek mi a szexuális beállítottsága? Évszázadok óta senkit. Csakis a végrendelet számít abban, hogy kié a vagyon! Egyértelműen le volt írva, hogy tiéd, és senki másé! Amúgy, ha megnézed a nagyapám vonásait, hajának és szemének színét, koponyaformáját, a vak is láthatja, hogy örökölted ezeket a tulajdonságokat, és nemcsak te, hanem az én apám és végül én is!

— No és azok a kétes üzelmek?! — folytatta nénikém. Most egy fokkal békésebbnek tűnt. — Én azoktól félek a legjobban!

— Hát igen. Egyedül azok között lehet olyasmi, ami miatt fizetned kellhet, ha valamelyik olyan céged az érintett, ami akkor is létezett. De börtönbe semmiképp nem kerülnél, nagyobb ügy nem keveredhet belőle, mert nem-a-te-sarad!

Kornélia megemésztette a hallottakat. Kis szünet után azonban elsápadt, és olyan elkeseredett hangon szólalt meg, hogy komolyan aggódni kezdtem az egészségéért:

— Tévedsz. Minden másért is rengeteget fizetnék, amíg kimagyarázzuk magunkat a slamasztikából, az amúgy jogtalan vádakból, amibe ez a szörnyeteg rángatna minket. Egy alapító család vagyunk. Hiénák ülnek körülöttünk az éjszakában arra várva, hogy meggyengüljünk, és széttéphessenek minket. Hiéna lehet valamelyik másik, rivális család, vagy akár a most regnáló alapító-ellenes kormány is. Sok ellenségünk van. Végül pedig hiába tisztáznánk magunkat, ha addig az üzleti partnereink belénk vetett bizalma megtörik a botrány miatt. Ez lenne csak az igazi veszteség.

Sajnos igaza van — döbbentem rá, miután újra- és újra átgondoltam a bonyolult helyzetet. Bólintottam. Most már abszolút átéreztem nénikém félelmét. A hosszú csendet végül én törtem meg:

— Tanti, megértettem, amit mondtál, és így azt is megértem, hogy miért fordultál hozzám ebben a kényes ügyben. Egy valamit árulj el nekem: miért nem ezzel kezdted?

— Meg szerettelek volna védeni. Azt akartam, hogy ne befolyásoljon semmi a nyomozásban, bíztam a képességeidben. Mertem remélni, hogy valamit találsz, és megússzuk ezt az egész bonyodalmat. De úgy látom, kénytelenek leszünk felvenni a kesztyűt.

— Nem! — kiáltottam. — Semmi sincs veszve! Emlékszel, mit kértem a beszélgetésünk elején? Szeretnék mindkét versenyzővel személyesen találkozni! Intézd el, kérlek, hogy az E-Games játékarénájában beszélhessek külön-külön Koroljovval és Shariq-kal, valamint azt, hogy mindkét játékos minden csapattagja jelen legyen ezeken a meghallgatásokon! A céged alkalmazottjai pedig ugyanúgy, ahogy a bajnokságon, minden egyes rezdülést vegyenek fel a biztonsági kamerákkal! Meg tudod tenni ezt nekem?

— Koroljovval bajok lesznek...

— Dehogy! Mondd neki, hogy a nagy Samuel Baldwin unokája foglalkozik az üggyel, meséld el, hogy én is sakkozgatok, és azt is, hogy milyen nagyon hasonlítok a nagyapámra! Biztosan eljön, mert kíváncsi. A nyomozás miatt mindkét felet kihívom egy barátságos sakkmérkőzésre, erre hivatkozz!

— Te tudsz sakkozni?

— Egy kicsit. De nem ez a lényeg. És öhm…Rendkívül fontos, hogy habár barátságos meccsek lesznek, de rajtam kívül mindenki mást ugyanúgy kellene ellenőrizni, mintha hivatalos verseny lenne. Ezt is elintézed?

— El, persze.

— Még egy dolog, mielőtt elfelejtem — mondtam. — Szeretném, ha azok a biztonsági őrök lennének szolgálatban, mint akik a bajnoki mérkőzésen voltak. Ezen felül nagyon jó lenne, ha Shariq és Koroljov is ugyanazokkal a kísérőivel érkezne, mint akkor. Meg tudod szervezni?

— Meg. De szabad tudnom, hogy miért?

— Az a célom, hogy a játékarénában jelen lévők nagyjából megegyezzenek a bajnoki mérkőzés idején ott tartózkodott személyekkel. Így mindenkit megfigyelhetek, bizonyíthatok, vagy cáfolhatok néhány lehetséges elméletet. A sajtót semmiképp nem szeretném elhívni, mert szinte teljesen kizárható, hogy közülük legyen valaki sáros. Ha meg mégis, úgyis kiderül. 

— Azt hiszem, értem — bólintott Tanti. —  Kivel szeretnél előbb beszélni?

— Koroljovval. Lehetőleg reggel és utána Shariq-kal. Rendben?

Nénikém ismét biccentett, majd arcára lassan halovány mosoly és ábrándos kifejezés költözött.

— Köszi — mondtam, majd hozzátettem: — Most komolyan, mi jutott még eszedbe?

— Tudod, Sam, akár ki is nyírhatnád Koroljovot, ha már így felajánlottad. Egycsapásra megszabadulnánk a kényelmetlenségektől...

Felnevettem, de ezúttal nem szívből. Valahogy úgy éreztem, ez utóbbi mondatát nénikém csak félig szánta viccnek.

— Szólj, ha megtudsz valamit! Jó éjt! — mondtam, és megszakítottam a vonalat.

V.

Kornélia rövidesen szólt, hogy mindent elintézett. Alig került száznyolcvan percébe, hogy az egészet elrendezze. Elismerésem!

A Dawn-bolygón hosszú az éjszaka, ami a kisszögű tengelyferdeségének és a harminc órás tengely körüli forgásának köszönhető. Az első óra mind a harminc időzónában napkeltekor kezdődik. A planéta legkorábbi lakói a napot öt, hatórás műszakra osztották, és úgy döntöttek, hogy ezek közül az esti legyen az, amelynek közepe tájékán, a tizenötödik óra körül az alkonyat beköszönt. Az itteni emberek életét ez az öt műszak határozza meg, amelyek közül jobb esetben naponta kettőt, egyébként hármat dolgoznak végig. A bölcsődék, óvodák, iskolák minden hatórás időszakban működnek, sok párhuzamos csoporttal, osztállyal, más és más tanári karral. Ilyen módon például egy gimnáziumnak akár három igazgatója is lehet. Törvény szerint egy napon legalább kétszer hat óra pihenő jár mindenkinek, a munkahelyre és az onnan hazautazás pedig munkaidőnek számít – ezt csak nagyon nehezen, sok vérrel és verítékkel sikerült a kolónia korai időszakában kiharcolni. Igazságosan szabályozták a társadalom által „szívás” és „fújás” napoknak nevezett arányát is: Öt napból három a rosszabb, kettő pedig a jobb esethez tartozik a ledolgozott műszakok számát tekintve, minden tíz nap után pedig harminc óra pihenés jár.

Habár a felső társadalmi rétegek munka szempontjából jóval lazábban kezelték a hatórás műszakokat, azért ezek a mi életünkre is erős hatást gyakoroltak. Én ötből három napot „szívtam”: két műszakot magánnyomozással, egyet pedig a vállalataim ügyeinek intézésével töltöttem. Egy napon „fújtam”, azaz kétszer hat órát csak detektívkedtem, végül az öt napból az utolsót a felvetődő bármilyen jellegű problémák megoldására szántam, vagy leginkább pihentem, más hobbijaimmal foglalkoztam. Nénikém hozzám képest sokkal feszesebb tempót diktált. Szigorúan felügyelte befektetéseit, cégeit, sokkal ritkábban tartott teljes pihenőnapot, mint én, általában betartotta a lakosság többségének időbeosztását. Mindig csodáltam a kitartását, erejét, elszántságát. Merem állítani, hogy ezzel a hozzáállásával kiemelkedett az alapító családok vezetői közül.

Kornélia hívása után néhány órát a vállalati ügyeimmel foglalkoztam. Gondosan beállítottam a zsebkommunikátoromat nulla órára, ugyanis az út másfélórás a Gdan VII. Szektorában helyet kapó lakásomtól a II. Szektorban épült E-Games játékarénáig. A megbeszélésem Koroljovval másnap kettőkor volt, így maradt még összesen fél órám a váratlan forgalmi helyzetekre és az előkészületekre.

Keveset és rosszul aludtam. A hajnali műszak végén megszólaló ébresztőm a legrosszabb időszakban szólalt meg, a REM fázisom kellős közepén. Szédelegve lezuhanyoztam, fogat mostam, elintéztem más folyó ügyeimet. Felhúztam egy fekete nadrágot, nagy-üggyel bajjal tiszta, fehér vászoninget, fölé pedig a kockás mellényemet vettem fel. Talán öt perccel múlt fél egy, mire sötétkék, modern, minden extrával felszerelt elektromos sportautóm volánja mögé kerültem, amellyel a lakásomhoz tartozó mélygarázsban parkoltam. A robotpilótának nagy ásítások közepette elmotyogtam az E-Games játékaréna címét, amit az, hála a kiválóan tanuló mesterséges intelligenciának, azonnal megértett. Csupán a legközelebbi utcáig kellett vezetnem, ott aztán átadtam az irányítást a kocsinak. Fekvőhellyé alakítottam az ülést, és alig öt perc múlva, köszönet a gyártónak a tökéletesen sötétíthető ablaküvegek és hangszigetelés miatt, ismét aludtam, mint a bunda.

***

A robotpilóta először halk, majd egyre hangosabb pingelő hangjára ébredtem.

— Jó reggelt, dr. Baldwin! — mondta lágy, női hangon az autóba épített mesterséges intelligencia, miután kikapcsoltam az ébresztést. — Tizenöt perc múlva érünk a célhoz. A pontos idő egy óra harminckét perc. Jelenleg a Vigyorgó-öblön átvezető viadukton haladunk háromszázhúsz kilométer per órás sebességgel. Az időjárás borús, a hőmérséklet nyolc egész négy tized Celsius fok. Akkumulátor töltöttség: hatvanöt százalék, minden rendszer kifogástalanul működik.

Csodák csodájára felfrissültnek, kipihentnek éreztem magam. A megfázásom is szinte teljesen elmúlt. Felültem, és visszaállítottam a vezetői ülést, kivilágosítottam az ablakokat. 

Habár rengetegszer jártam reggelenként arrafelé, a látvány mindig lenyűgözött: A csaknem pontosan észak-dél irányú, kétszer öt sávos autópálya egy magas, kecses hídon vezetett keresztül. Több száz méterre alattunk haragosszürkén hullámozva csillogott a tenger. Jobb kéz felé a nap narancssárgás vörös korongja már elszakadt a végtelen horizonttól, most épp azon fáradozott, hogy fénye áttörhesse a ködös légrétegeket, és beragyoghassa, felmelegíthesse az éjszaka hideg leheletétől elgémberedett embereket. A tenger egyik partja sem látszott, a láthatáron mindenfelé pára gomolygott.

A forgalom viszonylag sűrű volt, és tovább erősödött, amint a hosszú viadukton végre beértünk a II. Szektor épületei közé. Szerencsére egyszer sem keveredtünk dugóba, mert a forgalomirányításért felelős M.I. remekül működött olyan útvonalat dolgozott ki a közlekedésben résztvevőknek, amelyen azok fennakadások nélkül, viszonylag gyorsan érhettek a végcéljukhoz. Ráadásul a mesterséges intelligencia a lámpákat, sebességkorlátokat, sőt bizonyos táblákat is az utak terheltségének megfelelően állította.

Az E-Games játékarénájához másodpercre pontosan az autó ébresztése után negyedórával érkeztünk. A robotpilóta az épület mélygarázsáig vezetett, ott azonban átadta nekem az irányítást. A portásnak megmutattam az igazolványomat, miután tüzetesen megnézte, beengedett, és elmondta, merre találom a parkolóhelyemet.

Kiváló! A Tanti még erre is gondolt!

Amint megálltam, az autó a padlóba rejtett automata töltőhöz kapcsolódott, bevettem egy rágógumit, levettem és az utastérben hagytam hosszú, fekete, klimatizált kabátomat. Megkerestem a találkozó helyszínét, ahol átestem a szigorú ellenőrzésen, amit négy golyóálló mellényt és szürke egyenruhát viselő, jól felfegyverzett, kopasz férfi végzett el. Az első ujjlenyomatot vett, majd retinavizsgálatot hajtott végre. Másik kettő ezután hatvancentis fekete rudakat húzogatott végig a testem előtt és mögött, oldalt, a lágyékom körül, lefelé a talpamig. A fejemet is minden irányból körbeszkennelték.

— Rendben van. Kérem szépen a zsebkommunikátort! — utasított valamelyik.

Odaadtam neki. A mobilomat valahová pultba rejtette, majd a kezembe nyomott egy mágneskártyát.

— Ezzel a kulccsal visszakapja — magyarázta spártaian.

 Az utolsó őr a személyi kártyámon tárolt adataimat vetette össze a nyilvántartással, és kérdezett ki:

— Neve?

— Dr. Samuel Baldwin.

— Születési ideje, helye?

— UTC szerint 2564. február 20. Dawn-kolónia, Baldwin-sziget. 

— Anyja leánykori neve?

— Carolyne Kovac.

— Az apjáé?

— David Baldwin.

— Lakhelye?

— Dawn-kolónia, Gdan város VII. Szektor…

— Jól van. Utolsó kérdés, dr. Baldwin. Ön varázsló?

— Igen.

— Nagyon sajnálom, uram, de nem léphet az aréna területére. Látom az adataiban is, hogy M-pozitív…

— Te ostoba! — szólt közbe az első, közülük a legokosabbnak tűnő biztonsági őr. — Ő a tulaj unokaöccse. Add vissza a kommunikátort! Tudod, szóltak, hogy engedjük át, hagyjuk játszani is. Valami ügyön dolgozik. Ott vannak a magánnyomozói engedélyek, minősítések az adatok között.

A kártyakulcsért cserébe azonnal visszakaptam a kéziterminálomat.

— Ó, elnézést, Baldwin úr. Kezdte volna ezzel! — szabadkozott az akadékoskodó. — Kérem, ha lehet, ne szóljon erről…

— Nem, nincs semmi probléma! — nyugtattam meg. — Sőt! Kifejezetten elégedett vagyok a munkájukkal! Minden rendben. Továbbmehetek?

— Menjen csak nyugodtan, kérem, köszönjük, uram! Egyenesen pár lépést, utána bármelyik ajtón át.

— Köszönöm.

***

A játékterem hatalmas, kellemes, sárga LED-fénnyel megvilágított, félkör alaprajzú helyiség volt. A köríves részén helyezkedett el a nézőtér: nem számoltam meg, de legalább harminc lépcsősen emelkedő sorba rendezett, nagyjából kétszáz kényelmes fotelből lehetett megtekinteni a különböző e-sport rendezvényeket. Odalenn, az egyenes falhoz közelebb, pont oda, ahol a nézők mindenhonnan jól láthatták, a szervezők egy magas asztalt, rá pedig kettő, egymásnak háttal álló, lapos holointerfészes üvegmonitort állítottak. Az asztal mellé, úgy, hogy rajtuk ülve a sakkversenyzők a kijelzőt kényelmesen elérhessék, két nehéz, komfortosnak tűnő, bárszékszerű ülőalkalmatosságot is helyeztek.

Az arénában nénikém már várt rám, akivel gyors puszival üdvözöltük egymást, majd gyorsan bemutatott két öltönyös úriembernek, akik közül az egyik az E-Games ügyvezető igazgatója, a másik pedig a vezető rendszermérnök volt. 

Udvariasan megköszöntem nekik és Kornéliának a segítséget.

— Nagyon jó lenne túllendülni végre ezen a problémán, dr. Baldwin — sopánkodott az igazgató, amikor nénikém elsietett az egyik nagy, kétszárnyú ajtóhoz, hogy köszöntse az újonnan érkezőket. — Rosszat tesz az üzletnek, hogy egyáltalán felvetődött a sakkprogramunk megbízhatatlansága.

Kornélia előtt nem mer panaszkodni — gondoltam kajánul. Erősen igyekeztem, hogy az arcom ne árulja el az érzéseimet.

— Semmi gond nincs az E-Games rendszereivel — közöltem vele színtelen hangon. — Eléggé biztosan kijelenthetem önnek, hogy nem törték fel a játékot, szoftveresen nem befolyásolták a meccs végeredményét.

— Baldwin úr, ezt esetleg közölné a nyilvánossággal is? — kérdezte mohón.

— Hogyne, amint végeztem a nyomozással. Még néhány nap türelmet kérek.

— Köszönöm, nyomozó úr — biccentett az igazgató. — Megkérdezhetem, hogy pontosan...

— Bocsánatot kérek — vágtam könyörtelenül a szavába. — Úgy, látom, megjöttek.

Szinte elfutottam a bejárat felé, hogy megszabaduljak tőle.

Bizalmaskodó talpnyaló... — sommáztam magamban a véleményemet. 

A belépők között egyből felismertem Vlagyimir Koroljovot. Nénikém oldalán jött, tőlük kissé lemaradva közel egy tucat különböző korú és nemű, az alkalomhoz illő ruhákba öltözött személy is érkezett. A sort az E-Games biztonsági szakemberei zárták, kezükben különböző érzékelőkkel és azonosításhoz szükséges felszereléssel.

Koroljov, habár csupán egy évvel volt idősebb Kornéliánál, sokkal öregebbnek tűnt nála. Nénikém egyenesen tartotta magát, csinos, modern, szürke kosztümöt vett fel, őszbe csavarodó haját takaros kontyban hordta a tarkóján. Ezzel szemben a sakkmester botra támaszkodott, gerincét kissé meghajlította a kor, és a ruházatára sem ügyelt: megkopott, barna bársonyöltönyt viselt.

Amikor a közelükbe értem, Kornélia bemutatott minket egymásnak:

— Az úr dr. Vlagyimir Koroljov, világ- és bolygóbajnok, olimpiai aranyérmes sakk nagymester. A fiatalember pedig dr. Samuel Baldwin nyomozó, az unokaöcsém.

Kezet fogtunk. Koroljov határozottan, éppen megfelelő erővel szorította meg a jobbomat. Szemében mohó érdeklődés csillant, amikor a nevem elhangzott.

— Üdvözlöm — mondtam. — Remélem, nem okoztunk nagy fáradtságot ezzel a gyorsan szervezett, személyes találkozóval.

— Igazán semmiség, részemről a szerencse — hunyorgott dr. Koroljov barátságosan.

A kíséret tagjai helyet foglaltak az első sorban, ahová nénikém irányította őket.

— Ahogy kérte, Mr. Baldwin — használta ki a csendet az egyik biztonsági szakember —, úgy ellenőriztünk minden terembe lépőt, ahogyan éles versenyen szoktuk. Dr. Koroljov teljesen az előírásoknak megfelelően jött: nincs nála sem kiberver és semmiféle más olyan készülék, amely a versenyszerű, hagyományos sakkot ellehetetleníteni. A kísérői közül három személy rendelkezik beépített kiberszámítógéppel.

— Köszönöm — biccentettem felé. — Dr. Koroljov, mindenekelőtt szeretném az engedélyét kérni: évek óta rögzíteni szoktam minden olyan beszélgetést a zsebkommunikátorommal, amely segítheti a munkámat. A rögzítés a barátságos mérkőzésünk alatt is menni fog. Ha megengedi, elindítanám a diktafont.

— Igen, persze, hogyne! Csak nyugodtan, fiatal barátom!

Barátom?!

Néhány gombnyomással bekapcsoltam a hangfelvevő alkalmazást, majd zsebre vágtam az kéziterminált.

— Nos, az első kérdésem — folytattam, miközben túltettem magam az egyoldalú, kissé túl gyorsan kialakuló bizalmi kapcsolaton — elmondaná, kérem, hogy kik a csapatának tagjai, és pontosan mi a feladatuk?

Dr. Koroljov sorra bemutatott tíz kísérőjének, és elmagyarázta, hogy kinek mi a szerepe. Két sajtósból, egy jogászból, három hagyományos sakkedzőből, ugyanennyi adatelemzőből – nekik volt kiberszámítógépük –, végül pedig a sakkbajnok magánorvosából állt a csoport.

Te jó ég, nénikém! — gondoltam. Egy kisebb vagyon ennyi embernek jövedelmet, méghozzá a ruházatuk alapján nem is kevés pénzt adni, irodát bérelni, és mindenkinek kétévente legalább egy csillagközi utazást fizetni valamelyik másik bolygóra, ahol az olimpiát, vagy a világbajnokságot rendezik!

Kibújt belőlem az üzletember, és a másodperc töredéke alatt kiszámoltam, hogy havonta legalább kétszázötvenezer dollárról lehet szó.   

— ...rajtuk kívül még három munkatársam van, akik sajnos nem tudtak eljönni erre a hirtelen jött eseményre — fejezte be Koroljov a hosszúra nyúlt beszédét — a személyi asszisztensem, egy statisztikus kolléga és végül, de nem utolsó sorban az unokahúgom, akit pár éve már kiszemeltem, hogy nyugdíjba vonulásom után folytassa a sakk sikereket. Nell, azaz Mrs. Grajewsky volt olyan rendes, és felajánlotta az utódom finanszírozását is...

Ennek hallatán egy pillanatra elfutott a pulykaméreg, óriási erőfeszítésembe került, hogy ez ne tükröződjön az arcomon, de a bal kezemet, amit a hátam mögött tartottam, pár másodpercre ökölbe szorítottam az indulattól.

Pedig megmondtam, hogy mindenki jöjjön el! Miért nehéz ezt teljesíteni?! Hogyan fogok így bármit is bizonyítani, ha magasról tesznek a nyomozó kéréseire?! Ráadásul ez az ember egy rohadt parazita! Vajon hogyan lehetne úgy megszabadulni tőle, hogy a végén ne kelljen lelőnöm?!...

Szemem sarkából láttam, hogy Kornélia a sakkbajnok kísérőitől a lehető legtávolabb foglalt helyet az E-Games ügyvezetője és fő rendszermérnöke társaságában, az első sorban.

— Öhm — köszörültem meg a torkomat. — Köszönöm, dr. Koroljov! Hogy hívják az unokahúgát?

— Tatjána a neve. A nagybátyám unokája.

— Miért olyan biztos abban, hogy Tatjána lesz az ön méltó utódja?

Intettem a játékasztal felé, és még hozzátettem:

— Leülünk esetleg?

— Persze, persze, fiatal barátom, foglaljunk csak helyet!

A beszélgetést párperces szünet szakította félbe, amíg mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk a magas asztalnál. A zsebkommunikátoromat kettőnk közé fektettem, hogy a hangfelvétel jobb minőségű legyen. Rövidesen egy csinos hölgy jött, többféle palackos üdítőt hozott, és két poharat rakott az asztalra. Miután távozott, újra megszólaltam:

— Nos, dr. Koroljov, folytathatjuk?

— Igen, igen, hogyne! Kérem, szólítson Vladnak vagy Vlagyimirnek, ahogy önnek jobb!

— Ne haragudjon, de akármennyire is szeretném, nem tehetem. A szabályzat tiltja, főleg, ha a sértett féllel, vagy gyanúsítottal beszélek. Kérem, tekintsen el ettől!

— Ezt nem tudtam. Bocsásson meg! — visszakozott Koroljov. Arcán enyhe pír jelent meg. — Annyit hadd tegyek hozzá, hogy mentségemre szóljon az, hogy ön rendkívül hasonlít a nagyapjára, akit én nagyon... kedveltem.

— Nincs semmi gond, Koroljov úr — nyugtattam meg. — Ezt már sokan mondták. Térjünk vissza, kérem, az unokahúgához. Miért tekinti őt méltó utódjának?

— Tatjána, hogy is mondjam — fogott bele az öreg ábrándos tekintettel —, szintén hasonlóan erős adottságokkal rendelkezik a sakkjátékhoz, akárcsak jómagam. De ha őszinte akarok lenni, márpedig az vagyok, ezek a képességek némileg gyengébben jelentkeztek nála, mint nálam. Ő is matematikus lett, a Nova Prime-on végzett, aztán néhány éve átköltözött ide, a fővárosba. Sikerült neki állást találnom az egyetemen.

Nyilván tanszékvezetőként könnyű lehetett — gondoltam.

— Értem — bólintottam. — Játszunk egy meccset?

— Hogyne, fiatal barátom, azaz Mr. Baldwin. Örömmel!

Miközben a nagy kivetítő vászna legördült a mennyezetről, hogy a többiek is követhessék a játszmánkat, és az E-Games ügyvezető igazgatója elindította a sakkprogramot az előttünk álló monitorokon, feltűnésmentesen a zsebembe nyúltam, majd bal középső ujjamra csúsztattam azt az ősi, arany pecsétgyűrűt, amelyet mágusként fókusztárgyként használtam a bonyolultabb, nehezebb varázslatok létrehozásához. Kellemes, bizsergető meleg járta át a testemet. Úgy éreztem, végtelen lehetőségek tárháza nyílik meg előttem. Az ékszert akkor kaptam Kornéliától, amikor a Sárkány Rend bentlakásos tanulója lettem. Valamikor, legalább ötszáz évvel ezelőtt került a családom birtokába, generációról-generációra a főágon öröklődött egészen addig, amíg hozzám került.

Nem számítottam harcra vagy komoly problémára, csupán azt az elképzelést akartam rövidesen végrehajtani, amit még előző nap elterveztem.

Amikor minden készen állt a játékhoz, a számítógép sorsolt, hozzám a sötét figurák kerültek. Koroljov a holofelületen kiválasztotta a legunalmasabb nyitáshoz használható egyik középső gyalogot, lépett, ezzel elindította a mérkőzést. Nem állítottunk be sakkórát, mert a találkozónak első sorban a beszélgetés volt a célja. Hasonló lépéssel válaszoltam.

— Régóta sakkozik? — kérdezte Koroljov.

— Igen, de csak hobbi szinten. Sosem versenyeztem komolyan. Talán általános iskolában voltam egyszer iskolabajnok.

— A nagyapjától tanult?

— Nem. Sajnos kétéves voltam, amikor meghalt. Nem emlékszem rá. Mikor találkozott vele először? — vettem vissza a kezdeményezést.

— Hmm — gondolkozott el egy pillanatra az idős mester. Mielőtt válaszolt volna, lépett. — Standard idő szerint 2558-ban, negyvennégy évvel ezelőtt, az első bolygóbajnoki mérkőzésemen találkoztam vele először. Jól elpáholt, és az utána következő bajnoki meccsen is, két év múlva. Negyven éve sikerült elnyernem tőle a bolygóbajnoki címet, majd két évvel később, 64-ben a Pharos Prime-on nyertem ellene a világbajnoki mérkőzésen. Borzalmasan lesújtott, amikor másfél év múlva váratlanul meghalt. Mint említettem, nagyon kedveltem őt.

Rövid nosztalgiát engedélyeztem neki a következő kérdésem előtt. Furcsa, enyhén aszimmetrikus arcán egyértelműen látszott a megrendülés.

Ez az ember TÉNYLEG szerette nagypapát.

— Mondja, dr. Koroljov — folytattam a beszélgetést—, miért gondolja, hogy csalás áldozata lett? Kérem, alaposan fontolja meg a válaszát!

Néma csendben néhány lépést tettünk. Ahogy láttam, átléptünk a meccs középjáték szakaszába. Az idős sakkbajnok valóban alaposan átgondolta a reakcióját. 

— Nos— szólalt meg végül —, azt hittem, ezt a nénikéje elmagyarázta önnek.

Hangja hidegen, barátságtalanul csengett. Nem egészen értettem, miért.

— Valóban beszélt nekem erről-arról — mondtam hasonlóan hűvösen. — Azonban a feltételezéseit öntől is hallanom kell. Mi alapján vádolja csalással Abdil Shariq-ot?

— Ez valami detektívmódszer, hogy megkínozza még a károsultat is?

— Kínzás lenne, Koroljov úr? Miért érzi így? — kérdeztem vissza döbbenten. — A tapasztalataim alapján a sértettek örömmel beszélnek a szerencsétlenségükről. Még egyszer sem találkoztam olyannal, aki nem tudta előadni a feltételezéseit, sérelmeit. Maga lenne az első?

— Kínzás vagy sem, ez az egész csalás ügy a sakkozói karrieremről szól. Egy évtizedek óta tartó, sikeres pályafutásról. Fájdalmas arra a bizonyos mérkőzésre gondolnom. Ezért bíztam Nellre, akarom mondani Mrs. Grajewsky-re az egész problémát. Úgy látom, sikerült a legkotnyelesebb nyomozót megtalálnia a feladatra, az igazságom bizonyítására!

— Tisztelettel megkérem, uram — mordultam rá —, hogy a nénikémet most hagyja ki ebből! Mi ketten beszélgetünk. Küldjek ki mindenkit a teremből? Jobban szeretné úgy elmondani, privátban a sérelmeit? Bár miután az egész sajtó visszhangzik a maga vádjaitól, ez már régen nem nevezhető magánügynek. Szeretném még egy dologban kiigazítani: én az igazságot keresem. Ha kiderül, hogy nem történt csalás, azt fogom nyilvánosságra hozni. Abban az esetben, ha Shariq valóban nem játszott tisztességesen, ön nyert, igaza van. De még azt sem tartom teljesen kizártnak, hogy ön a csaló — kénytelen voltam felemelni a kezem, hogy elejét vegyem Koroljov közbeszólásának, majd valamivel halkabban folytattam: — Végül pedig az, hogy kotnyeles vagyok-e vagy sem, nem tudhatom. Úgy hiszem, profi magánnyomozó vagyok rengeteg sikeresen lezárt üggyel a hátam mögött. Vegye figyelembe azt is, uram, hogy a Baldwin családot képviselem, és akárhogy tagadja vagy nem tagadja, ön belekevert minket is ebbe a ronda problémába, aminek őszintén szólva nem örülök! Szóval még egyszer kérem: fontolja meg a válaszát! Minden egyes szót gondoljon át, mert könnyen lehet, hogy ön lesz az áldozat!

Az utolsó mondatomnál elvesztettem a fejem, hibáztam, de már nem volt visszaút. Egyáltalán nem kellett volna kimondanom, vagy pedig máshogy kellett volna fogalmaznom. Koroljov elsápadt, és dülledt szemei csak még jobban kigúvadtak. Ebből rájöttem, hogy nem túl jól burkolt fenyegetésem célba talált.

— Ön mindenről tud — suttogta az idős ember döbbenten. — Kornélia elmondta magának az egészet, annak ellenére, hogy figyelmeztettem...

— Bravó — szóltam gúnyosan, szintén suttogva. — Maga egy lángész. Szeretném úgy megoldani ezt az ügyet, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen a vége, ha már így alakult. Szóval működjön együtt!

Némán léptünk néhányat. A vezérem komoly veszélybe került, Koroljov arcán most magabiztos mosoly jelent meg.

— Abdil Shariq — mondta végül normális hangon — a semmiből került elő. Alig két év alatt tornászta fel magát a csúcsra, és ahogy tudom, még egyszer sem veszített. Ez már alapból gyanús körülmény. Gondolom, látta a bajnoki mérkőzés biztonsági felvételeit, a naplófájlokat, minden anyagot, ugye?

— Hogyne — bólintottam. — Kérem, folytassa!

— Akkor feltűnt önnek is, mint ahogy nekem az egész meccs alatt, hogy sokkal többet gondolkozott a lépései előtt, mint én. Miközben törte a fejét, általában csukva tartotta a szemét.

— Tudtommal ez nem tilos...

— Nem, de mindenképp gyanús. És láttam még valamit: Shariq bizonyos esetekben nagyon rövid ideig üveges, máshová révedő szemekkel meredt maga elé. Ez tudja, minek a jele? Annak, hogy kiberszámítógépet használ. Maga is jól ismeri ezt a „tünetet”, nyomozó úr, ha máshonnan nem is, ez az általános tudás része: a kiberveren futó szoftver így tudatja a külvilággal, hogy a felhasználó „befelé néz”, utasításokat ad neki. Ez a fék, ez az egyetlen módszer arra, hogy lebukjon, aki tilosban jár.

— Igen, nem egy ilyen esettel találkoztam, de a biztonsági felvételeken ez nem látható. Egyszer sem futottam bele, pedig többször végig nézem az összes videót. Lehet amúgy más oka is az üveges tekintetnek, nem gondolja?

— Hogyne lehetne, de nem ennyiszer, főleg nem egy bajnoki sakkmérkőzésen, versenyzőként! Higgye el, tudom, miről beszélek! Azon pedig, hogy a felvételeken ez nem látszik, nem csodálkozom. Szinte észrevehetetlenül csinálta, nem szokványosan, az biztos! Játsszon egyet Shariq-kal is, és figyelje a szemét!

— A biztonságiak őt is ellenőrizték a meccs előtt — vetettem ellene. — Ha lett volna kiberszámítógépe, nem gondolja, hogy nem engedik be? Nem vehetett volna részt már rögtön az első komolyabb mérkőzésén? Tetőtől talpig végigszkennelik az embert azzal a fekete rúddal. Mindenhol.

— Sajnálom, nyomozó. Fogalmam nincs, hogy mi a titok nyitja, de ez a viselkedés egyértelmű. Kiváló feladat megoldani a rejtélyt, igazam van?

Olyan elégedetten vigyorgott, hogy kedvem lett volna az arcába locsolni az ásványvizemet. 

— Csak sikerült kinyögnie, hogy mi nyomja a lelkét — szúrtam oda Koroljovnak. — Ennyire nehéz volt?

Pár lépés erejéig gondolkoztam az elhangzottakon. Sikeresen kihúztam a vezéremet a slamasztikából, igaz feláldoztam érte az egyik bástyámat.

Úgy tűnik, hogy tényleg gondok lehetnek Abdil Shariq körül. De hogyan cserélt helyet Ahmeddel? Vagy... hogyan férhet hozzá a testvére kiberszámítógépéhez? Az űr segítsen rajtam!

— Nem, végül is nem volt nehéz mindezt elmondanom önnek — válaszolta Koroljov. — Egészen... megkönnyebbültem. Most aztán feladtam magának a leckét, ugye, fiatal barátom?

A sakkmester rám mosolygott, én csak bólintottam.

Valóban feladta a leckét.

Percekig szótlanul játszottunk. Én az üveges szem problémán merengtem, ellenfelem pedig azon dolgozott, hogy sarokba szorítsa a királyomat. Kevés tapasztalatom és a pályán lévő tisztjeim száma alapján úgy számoltam, hogy még van esélyem fordítani a mérkőzés menetén, vagy legalábbis elodázni a kérlelhetetlenül közeledő vereséget.

Eljött a végső próba ideje. Akkor cselekedtem, amikor éppen az én lépésem következett. Behunytam a szemem, koncentráltam, megidéztem a mágikus energiát, bal kezemet tenyérrel felfelé lassan közvetlenül az asztallap alá csúsztattam.

— Umbella clypeus — motyogtam el egy varázsszót.

Ilyenkor a mágus elméje különleges, nehezen körülírható, leginkább transzszerű állapotba kerül, amely segít a sejtek különleges anyagcsereútjával létrehozott természetfeletti erő megformálásában, irányításában.

Reméltem, hogy Koroljov nem hallotta a dünnyögésemet. Kinyitottam a szemem, és megkönnyebbülten láttam a létrejövő mágikus kupolát: halványan, alig észrevehetően remegett a levegő a játékasztal körül. Ez a varázslat arra hivatott, hogy semmiféle nagyobb energiájú objektumot, erőteret ne engedjen a mágikus burán át, illetve onnan kifelé. Ez lehet például nagy mozgási energiával rendelkező lövedék, gyorsan repülő madár, papucs, drón, egy lesújtó ököl, nagy energiájú lézer, wifi jel, vagy a varázslatok nagy többsége. A kupola egy ideig elnyeli ezeket a hatásokat. A célom most az volt vele, hogy a mágia elől leárnyékoltam az asztalt magába foglaló két-három méteres területet.

Léptem. Elnéztem, elvesztettem a királynőt. Koroljov nem adta jelét annak, hogy bármi feltűnt volna neki. Hideg logikával, percről-percre, lépésről-lépésre gyalulta le a bábuimat a pályáról.

Megnyugodtam: az ő hihetetlen, „eleven számítógép” képességei nem mágikus eredetűek, sem kívülről nem kapott segítséget ilyen módon, sem pedig a saját képességeit nem turbózta fel, mert különben az általam megidézett mágikus búra egészen biztosan bezavart volna neki. Egy apró kézmozdulattal megszüntettem a varázslatot.

Rövidesen vesztettem, mattot kaptam.

— Jól játszik, dr. Baldwin — közölte Koroljov barátságosan, amikor kezet fogtunk a meccs végén. — Sosem késő elkezdeni a komoly sakkot. Nem csatlakozna esetleg?

— Ó, nem! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne!

— Ha meggondolná magát, csak szóljon! Végeztünk, nyomozó úr?

— Igen, köszönöm szépen, hogy a rendelkezésemre át — biccentettem felé.

Leállítottam a diktafon alkalmazást, és eltettem a zsebkommunikátorom. 

Eltelt néhány perc, amíg minden néző összeszedte magát. Kornélia oldalán elbúcsúztam a sakkmestertől és a csapatától. 

— Viszlát — mondta Koroljov utoljára. — Remélem, meggyőztem, és nem lesz semmi problémánk egymással. Örülök, hogy megismerhettem a nagy Samuel Baldwin unokáját!

— Szép napot, dr. Koroljov — fogtam vele kezet. — Nem, nem hiszem, hogy gond lenne. 

Miután elhagyták a termet, nénikém félrehívott néhány szóra:

— Minden rendben ment? Nem hallottuk idekinn az egészet, de láttam, hogy felzaklattad az öreget. Ugye, nem csináltál valami hülyeséget?

— Nem hiszem — mondtam, miközben Koroljov utolsó mondataira gondoltam.  — Megbirkóztunk a jó ügyért. Tanti, mit gondolsz egy kiadós reggeliről? Úgy megéheztem!

VI.

Az E-Games játékarénától fél órás autóútra volt az Alapítók Klubjának II. Szektorbéli kirendeltsége. Kornéliával ott töltöttük az Abdil Shariq-kal való találkozónkig a szabad négy óránkat. Gazdagon villásreggeliztünk, aztán mielőtt visszaindultunk volna, gyorsan meg is ebédeltünk. A két étkezés között a klub wellness részlegén időztünk. Szóba került a Koroljov-Shariq ügy is, de nénikém kérdezősködését elhárítottam annyival, hogy mielőtt bármit mondanék, beszélnem kell a másik féllel is.

Pontosan érkeztünk vissza a helyszínre, átestünk az ellenőrzéseken, és a Shariq testvérpárral egy időben léptünk a játékterembe. Mielőtt bármi történt volna, odalépett hozzánk az egyik biztonsági ember, és jelentette, hogy Abdil teljes egészében megfelel a hagyományos sakkjáték követelményeinek, egyetlen kísérője, a testvére pedig kiberszámítógéppel és gerincimplantátummal rendelkezik, de vele is minden rendben.

Már messziről felismertem az ikerpárt: mindketten sötét, rövid hajúak, barna bőrűek, fekete szeműek és sasorrúak voltak, arcra, termetre úgy hasonlítottak, mint két tojás. Különbséget csupán ruházatukban láttam: csinosan öltöztek, Abdil kockás zakót, Ahmed feketét viselt.

Nénikém rövidesen ismét eleget tett a házigazdai kötelességeknek:

— Az urak Mr. Abdil Shariq és Mr. Ahmed Shariq, ő pedig az unokaöcsém, dr. Samuel Baldwin nyomozó. Köszönjük, hogy idefáradtak!

— Részünkről a megtiszteltetés — hajolt meg Abdil. Kellemes, bariton hangon beszélt, a szemében némi izgalmat, szorongást véltem felfedezni. — Már nagyon vártam, hogy személyesen is találkozhassak önökkel!

— Valóban? — vonta fel a fél szemöldökét Kornélia. — Nos, mi is örülünk a találkozásnak.

— Igen-igen, valóban — magyarázta kissé lámpalázasan Abdil. — Mrs. Grajewsky, a jó hírneve messze megelőzi önt. És Samuel Baldwin úrról is csak jót hallottunk eddig, ugye, Ahmed?

— Úgy van, ahogy testvérem mondja — nyugtázta a megszólított.

Még a hangjuk is ugyanolyan! — állapítottam meg magamban.

— Mint tudják, uraim — mondtam —, én nyomozok a dr. Koroljov által feszegetett csalás ügyében. Mindenekelőtt szeretném a hozzájárulásukat kérni, hogy rögzítsem a beszélgetésünket a barátságos játékunk alatt is.

— Persze, hozzájárulunk, dr. Baldwin — bólintottak a testvérek szinte egyszerre.

— Köszönöm! Azt hiszem, nénikém, rád most nincs szükség, ne haragudj! — fordultam Kornélia felé, aki biccentett, és elsietett. Újra az E-Games fejeseivel ült le valahol a nézőtér első sorának távolabbi részén.

Elővettem a zsebkommunikátoromat, és elindítottam rajta a diktafon alkalmazást, aztán újra a zsebembe süllyesztettem az eszközt.

— Vágjunk hát bele — folytattam a beszélgetést. — Pontosan mi Ahmed Shariq úr feladata kísérőként, csapattagként?

— Én intézem a sajtóügyeket, a szponzorokkal való kapcsolattartást és a pénzügyeinket.

— A statisztikai- és játékelemzésekért is ön felel?

— Nem, az ilyen jellegű munkákat együtt végezzük. A napi sakkedzés és a versenyekre felkészülés is az én teendőim része.

— Azt gondoltam, sokkal több ember kell egy profi játékos köré — mondtam elismerően.

— Igazából kellene — vette át a szót Abdil. — Több emberrel sokkal könnyebb dolgunk lenne, az biztos, de sajnos az anyagi körülményeink nem engedik meg ezt a luxust. A támogatóinkat sem veti fel nagyon a pénz, nem várhatunk egyelőre több bevételt. De testvérem remekül megoldja egyedül is ezeket a kihívásokat, nem panaszkodom.

— Értem — bólintottam, és a játékasztal felé intettem. — Abdil úr, játszunk egyet?

— Nagyon szívesen.

Miután elhelyezkedtünk, a csinos pincérlány Mr. Shariq-nak hozott egy gőzölgő, nagy bögrényi teát, elém pedig frissen behűtött üdítőket és egy tiszta poharat rakott. Zsebkommunikátoromat kitettem kettőnk közé az asztalra.

Az ügyvezető igazgató elindította a mérkőzést, nekem most a világos bábukat sorsolta a számítógép. Hasonlóan a Koroljov elleni játszmámhoz, most sem állítottunk be sakkórát, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. A lehető legunalmasabb kezdő lépést választottam: a király előtti gyaloggal léptem előre kettőt. Abdil ugyanezzel válaszolt. Csendben játszottunk néhány percig, majd, amikor éppen én következtem, megszólaltam:

— Mi a véleménye dr. Koroljov vádjáról, Mr. Shariq?

— Nevetséges — legyintett Abdil vigyorogva. Egészséges, fehér fogai ragyogtak a LED-lámpák fényében. — Mi okom lenne csalni? Jól ismerem Vlagyimir egész pályafutását. Minden egyes játszmáját Ahmeddel végig néztük. Az összes stratégiáját, taktikáját, amit eddig a világ megismerhetett, betéve megtanultam...

— Minden lépését megtanulta? — kérdeztem vissza hüledezve. — És mindig ugyanúgy játszik? Ez kissé hihetetlennek tűnik.

— Nyilván ez így, ahogy most ön mondta, nem igaz, nyomozó úr, de higgye el, kérem, nem sokat alakít a jól bevált megmozdulásain. Kérdezhetek valamit, dr. Baldwin, ön esetleg a nagymester Samuel Baldwin rokona?

— Igen, az unokája vagyok, és mielőtt megkérdezi: nem, nem tőle tanultam sakkozni, nem is emlékszem rá, hiszen kétéves voltam, amikor meghalt.

Némán játszottunk néhány lépésnyit. Elkezdődött a középjáték, amelyben általában egyre bonyolultabb helyzetek alakulnak ki a táblán. Shariq minden rezdülésére odafigyeltem, ám egyelőre nem gondolkodott túl sokat. Néha kortyolt a teájából.

— Jól játszik, dr. Baldwin — szólalt meg nemsokára.

— Köszönöm. Nem vagyok profi, csak potyázom időnként. Hadd kérdezzem meg: milyen teát iszik?

Kiemelte a bögréjéből egy pillanatra a teatojást, hogy megmutassa.

— Igazi, zöld tealevélőrlemény és citromfű van a benne. Érdekes hatást gyakorol rám. Nehéz elmagyarázni, de valahogy a testemet nyugtatja, az agyamat pedig pörgeti. Ha szabad ajánlanom, egyszer próbálja ki ön is!

— Mindenképpen!

Újabb csendes játékkal töltött percek következtek. Shariq már jóval többet gondolkodott a megfelelő lépéseken. Ilyenkor behunyta a szemét, és a plafon felé fordította az arcát. Homlokráncolva figyeltem. Időnként pedig valóban, igaza volt Koroljovnak, mintha kissé ködössé vált volna a pillantása, de csak a másodperc töredékéig. Ha egy kiberszámítógéppel kommunikálna valahogy, az hosszabb, feltűnőbb üveges tekintettel járna, ezt jól tudtam. Nem egy kollégámnak, ügyfelemnek volt beépítése. 

Vajon mit csinál ilyenkor? Nem lehet, hogy csak a fura italának a hatása? A citromfű-tea keverék messze nem minősül drognak, emiatt nem lehetne kizárni, vagy csalással vádolni — töprengtem.

Ami rövidesen feltűnt, hogy Koroljovval ellentétben Shariq sosem hibázott. Óriási hatékonysággal ütögette ki a tisztjeimet. Az idős sakkmester főleg a játékunk elején lépett egy-két olyat, amiről még én is láttam, hogy elhamarkodott döntés volt.

— Mit gondol, hogyan tudta Koroljov úr a sakkbajnoki címét ilyen sokáig megőrizni? — törtem meg kissé rekedten a csendet.

— Azt hangoztatja magáról, hogy ő egy kétlábonjáró, eleven bioszámítógép, és a középjáték kezdetén már minden lehetőséget és végkifejlettet előre lát. Szerintem ez hazugság. Ha így volna, nem hibázna annyit. Furcsa eset, de minél jobban közelítünk a végjátékhoz, annál kevésbé fog mellé. Bár lehet, hogy ez csak a figurák számával van összefüggésben: kevesebb bábut könnyebb átlátni.

— Nem gondolja, hogy ez pont alátámasztja azt, amit önmagáról állít?

— Fogalmam nincs. Amikor a bajnokságon összecsaptunk, a középjátékban annyi hibát vétett, hogy egyszerűen átvettem az irányítást az egész meccs felett, pedig sötéttel voltam. Ilyen bakikat megengedhet vajon egy „minden lehetséges lépést előre látok” ember? Ugyan, nyomozó úr. Szerintem arról van szó, hogy negyven évig nem volt nála jobb játékos, aztán hirtelen lett, és ezt nem bírja elviselni.

Ezen a kijelentésen egy pár pillanatig elgondolkoztam:

Koroljov valóban túlzottan beleszokhatott a jóba. Miért ne védené meg foggal-körömmel a bajnoki címét, akár olyan áron, hogy csalás vádjával besározza a kihívóját, és közben ráveszi a támogatóját, hogy az igazságát minden áron bizonyítsa? Bár ne egy ilyen szponzoráltat örököltél volna, Tanti!

— Ha már itt tartunk — folytattam a beszélgetést—, önnek mi a titka? Hogyan sakkozik?

— Nem tudom pontosan megfogalmazni. Nagyon sok kétes kimenetelű lépést a rutin oldja meg, másokkal kapcsolatban pedig mintha valamilyen tudatalatti megérzésem támadna. Megtanultam hallgatni ezekre a bevillanásokra, és eddig mindig tökéletes megoldást hoztak.

Teljesen őszintének tűnt.

Bevillanások? Nagyon érdekes!

— Ezek a megérzései képszerűek?

— Általában igen.

Éppen én következtem. Megállapítottam, hogy nagyjából most még tudnék fordítani a játék állásán, ezért elhatároztam, hogy Shariq-ot is letesztelem a mágikus árnyékolással, ahogyan Koroljovval tettem.

Ismét felhúztam a régi pecsétgyűrűmet, becsúsztattam a bal kezem az asztal alá, tenyérrel fölfelé, és újra elmotyogtam a varázsigét:

— Umbella clypeus.

 A mágikus erőkupola létrejött.

Kimentettem a bástyát a szorult helyzetből, és árgus szemekkel vizsgáltam Shariq arckifejezését. Becsukta a szemét, felfelé fordította az arcát, láthatóan erősen gondolkozott. De egy idő után, ami nekem perceknek tűnt, hirtelen rám nézett egy pillanatra, és enyhe félelmet láttam a tekintetében. Ivott két hosszú kortyot a teájából, és újra lehunyta a szemét.

Varázsol?! Vagy legalábbis megpróbál?

Oldalra pillantottam: Ahmed meredten nézte a kivetítőt, de közben egyre ijedtebben kísérte figyelemmel testvére növekvő pánikját. Végül talpra ugrott.

— Mi történik?! — kiáltotta.

Abdil idő közben túl volt a negyedik próbálkozásán is. Barna arcbőre sápadtabbnak tűnt, veríték gyöngyözött a homlokán. Megkapaszkodott a játékasztal szélében, úgy, mint akit hirtelen szédülés fogott el.

— Mi a baj, testvérem?! — kiabálta Ahmed, oda akart futni hozzánk, de a mágikus búrán nem jutott át: a kupola felvillant, amikor visszapattant róla, és csúnyán a fenekére zuttyant.

A teremben tartózkodók is mind felugráltak a helyükről, kiabáltak, rohanni kezdtek a játékasztal felé.

— Mit csinál maga a bátyámmal?!

Ahmed ököllel ütötte-verte a varázskupolát, de az rendületlenül kitartott. Csapásai nyomán fel-felfénylett.

Én is felálltam, és elkiáltottam magam:

— Mindenki ott marad, ahol van, és csend legyen! Mindenki fogja be a száját, most! Garantálom, hogy senkinek nem lesz baja!

A teremben tartózkodók megtorpantak, a többség abba is hagyta a kiabálást, így aztán minden figyelmemet a Shariq testvérekre fordíthattam.

Játékostársam egyik kezével görcsösen a mellkasát markolászta, a másikkal még mindig a játékasztalba kapaszkodott. Megkerültem gyorsan az asztalt, kitapintottam egyik nyaki ütőerét: szíve elképesztő sebességgel vert.

— Nyugalom! Próbáljon meg megnyugodni! — mondtam neki. — Nincs semmi baj! Lélegezzen mélyeket! Ez az! Semmi baj! Csak egy kis pánikroham!

— Mi... történik... velem? — nyögte Abdil, miközben engedelmeskedett az utasításaimnak. Ahmed a búra körül járkált, mint a ketrecbe zárt tigris, közben különböző szitokszavakkal és fenyegetésekkel illetett.

Kinyitottam egy palack ásványvizet, amit Shariq kezébe adtam.

— Lassan igyon egy pár kortyot! Úgy, igen. Már jobb, ugye?

— Igen, dr. Baldwin — válaszolta, miközben remegő kezével megtörölte a száját. 

— A többiek — böktem hüvelykujjammal a hátam mögé — egészen biztosan mentőt hívtak. Mielőtt a testvérét beengedem önhöz, egy kérdésre válaszoljon még: ön mágus? Nézze, én varázsló vagyok, benne is van a személyi aktámban. Magánál ilyen adat nem szerepel.

— Igen, tudjuk... hogy maga az — mondta Abdil. Szaporán, szabálytalanul lélegzett —, utánanéztünk... mindennek, tudjuk, amit önről tudni kell... És nem, nincs tudomásom arról... hogy én „M” lennék.

— Ez felettébb érdekes... Sosem járt mágusrendnél? Esetleg a szülei tanították varázsolni?

— Nem, dr. Baldwin... Nem volt... semmi ilyesmi. Higgye el... nem vagyok varázsló, és semmi közöm hozzájuk!

— Jól van. Most mélyeket lélegezzen! Lassan! Hogy érzi magát?

— Sosem voltam... ilyen rosszul... A szívem... még mindig szorít egy kicsit.

— Feküdjön a padlóra, talán jobb lesz úgy!

Lesegítettem a székről, elfeküdt a padlón. Mellé guggoltam, újra megmértem a pulzusát: valamivel lassabban vert a szíve. Nem csodálkoztam azon, hogy ennyire vacakul érzi magát. Riadt, ide-oda csapongó tekintetét látva összeszorult a szívem a sajnálattól. Most nem lennék a helyében!

— Megszüntetem a varázslatot, ideengedem a bátyját.

Legyintettem, mire az erőkupola azonnal semmivé foszlott. Felpillantottam: Ahmed arca eltorzult a dühtől. Ökölbe szorította a kezét, láttam a szemén, hogy legszívesebben agyba-főbe verne, de szerencsére inkább nem tette.

— Maga egy igazi patkány, Baldwin — közölte velem helyette. — Mit művelt vele?!

Letérdelt a testvére mellé.

— Semmi különöset. A búra, amin maga nem tudott átjönni, a mágia elől is leárnyékolta az asztal környékét — magyaráztam. — Mr. Shariq elvesztette a kapcsolatát a megérzéseivel, emiatt kapott pánikrohamot. Valaki hozzon egy zacskót!

— De sem Abdil sem én nem vagyunk „M”-ek! Nem vagyunk ilyen... korcsok, mint maga! — kiáltotta dühösen Ahmed.

— Az előbbi bizonyíték nem éppen erről árulkodik, Mr. Shariq — mondtam komoran.

Kissé megbántva éreztem magam a „korcsok” kifejezés miatt.

Ahogyan a többség, Shariq-ék is megvetik a varázslókat — állapítottam meg magamban.

A pincérlány szinte azonnal teljesítette a kérésemet, a kezembe nyomott egy kis cellulóztasakot.

— Tessék. Ezen keresztül lélegezzen!

Mindenki már körülöttünk tolongott, kérdésekkel bombáztak, kifejezték az aggodalmukat, sopánkodtak, de senkivel sem törődtem. Kornélia a szája előtt tartotta a kezét, az ő idegrendszerét is megtépázták az utóbbi percek eseményei.

— Beszélni szeretnék a szüleivel — néztem Ahmed szemébe. — Nagyon fontos lenne.

— Miért?! Legalább anyát és apát ne keverje bele!

— Éppen azt akarom bizonyítani, hogy Abdil ártatlan, nem csalt. Vagy legalábbis nem direkt. Ehhez pedig meg kell szereznem a végső bizonyítékot az édesapjától és édesanyjától! Mi a beosztásuk? Ma mikor nem dolgoznak?

Ahmed lassan bólintott, miután átgondolta a helyzetet.

— Szerencséje van, Baldwin nyomozó — mondta végül. — Ma szabadnapjuk van, és ha jól tudom, nem is utaztak el. Megadjam a címüket?

— Köszönöm, legyen szíves! És még egy kérésem lenne önhöz: a kiberszámítógépe naplófájljait is küldje át nekem! Elég az utolsó fél óra eseményeit.

Megérkezett a mentő. Ahmed is, én is feltápászkodtunk, és odább sétáltunk, hogy helyet adjunk a segítségnek. Miközben Abdilt ellátták, és a hordágyra emelték, Ahmed teljesítette a kéréseimet. Zsebkommunikátorom rezzent egyet az asztalon, amikor megérkeztek a kért információk.

— Bármi egyéb, Baldwin úr? — kérdezte Ahmed, miközben aggódva pislogott a testvére felé, akinek már oxigénmaszk fedte az arcát. Az orvos kiütötte valamilyen nyugtatóval, így már nem volt tudatában a körülötte zajló eseményeknek.

— Nem, semmi más. Menjen a testvérével, biztosan ki fogják vizsgálni. Vigyázzanak magukra!

Felé nyújtottam a jobbomat, amit némi hezitálás után elfogadott.

— Viszlát! — mondta gyorsan, és a mentősök után rohant.

VII.

Megnéztem a zsebkommunikátoromon a Shariq szülők címét: ahogy sejtettem, a VIII. Szektorban laktak, a játékarénától nagyjából háromórányi autóútra.

Miután a Shariq testvéreket elvitte a mentő, az E-Games játéktermében maradtak odasereglettek hozzám, és mindenféle kérdést tettek fel, de sikeresen elhárítottam ezeket, amíg átgondoltam a teendőket. Nem akartam magyarázkodni. Végül utoljára nénikém szólalt meg közülük, akinek zaklatott, sürgető hangjára reagálnom kellett:

— Samuel, adnál nekünk valami rövid magyarázatot az imént történtekre? Nem szeretnék még nagyobb botrányt!

— De, rögtön mondok pár fontos dolgot, csupán összeszedtem a gondolataimat — adtam meg magam.

Mélyet sóhajtottam, és emelt hangon, hogy mindenki jól hallja, folytattam:

— Ami az utóbbi háromnegyed órában történt, és ami most elhangzik, a cég titoktartási szerződésének hatálya alá esik! Szigorúan bizalmas információkat fogok önökkel közölni. Tilos addig bármit nyilatkozni, közzétenni, továbbadni, és a többi, amíg a cég vezetése vagy tulajdonosa nem ad rá engedélyt. Megértették?

Többen is bólogattak. Amikor megbizonyosodtam afelől, hogy a teremben összegyűlt nagyjából tíz ember, köztük az ügyvezető igazgató, a fő rendszermérnök, néhány biztonsági szakember, sőt még a pincérlány is elfogadta a feltételeimet, folytattam:

— Nos, Abdil Shariq úron egy próbát végeztem el, amely bebizonyította, hogy csalt. Van egy lehetőség, miszerint ez a bizonyos csalás nem volt tudatos nála, így tovább kell dolgozni az ügyön. Mivel nem vagyok minden adat, bizonyíték birtokában, most többet nem mondanék. Ha teljesen lezártam a nyomozást, tájékoztatjuk a céget a végeredményről, a Sakkszövetség dönt majd Mr. Shariq további sorsáról. Köszönöm, ennyi lett volna! Kérlek, nénikém, még egy szóra!

Finoman megragadtam Kornélia karját, és távolabb húztam az összeverődött, beszélgető E-Games alkalmazottaktól.

— Mit szeretnél? — kérdezte nénikém, amikor elég messze értünk. — Jó nagy kalamajkát okoztál!

— A pánikrohamot nem a varázslatom okozta, Tanti, hidd el! De most nem ezért vontalak félre. El kell mennem a nyolcadik szektorba a Shariq szülőkhöz, még egy utolsó puzzle darabot a helyére kell tennem, és ha ez megvan, a nyomozásnak vége.

— Komolyan mondod? Vége a kálváriának?

— Nagyon remélem. Azt szeretném kérni, hogy az ügyvezető igazgató, Mr. Hogyishívják, küldje el nekem mindkét mai találkozó biztonsági felvételeit, mind a két meccs naplófájljait elemezzék ki, és a jelentést is juttassák el a számomra. Nem hiszem, hogy sokkal több minden kiderülne, de hátha valami felett elsiklottam. Megteszed ezt még utoljára a kálváriával kapcsolatban?

— Igen, máris intézkedem. Ha végeztél a teendőiddel, eljössz a villába, hogy megbeszéljük az egész ügyet?

— El. Amint lehet, hívlak. 

Épp megfordultam volna, amikor nénikém még egy pillanatra feltartott:

— Koroljovval mi legyen? Mit mondjak neki, ha érdeklődik?

— Őt is bízd rám — mondtam határozottan. — Csak annyit közölj vele, hogy nemsokára végzek a nyomozással.

— Nagyon örülnék, ha többé nem zaklatna minket az ilyen ügyeivel, Sam. Ha most Shariq-ról bebizonyítod, hogy csalt, ezt a kört megúsztuk, de később is jöhet egy másik erős sakkjátékos, és kezdhetjük elölről az egészet...

— Értem. Mindent megoldunk, Tanti.

Gyors puszi, intettem a többieknek, és kisiettem a játékteremből.

***

A VIII. Szektor Gdan egyik délen fekvő városrésze, elsősorban lakóövezet, ahová leginkább hatalmas, többemeletes lakóházakat építettek egyenként többezer lakossal. Az itteni klíma eléggé kellemes volt, mivel közelebb esett a bolygó egyenlítőjéhez, mint bármely más negyed. A Shariq szülők azonban nem a fás parkokkal elválasztott, óriási lakótelepek egyikében éltek, hanem a kertvárosban. 

A nap bőven túl volt a delelőjén, amikor leparkoltam a Shariq-birtok kapuja mellé. Kicsi, de takaros házuk nagy, fóliasátrakkal, zöldségágyásokkal, gyümölcsfákkal teletűzdelt kert közepén állt. Becsengettem, és már majdnem újra megnyomtam a gombot, amikor a kis képernyőn egy szürke hajú, szakállú, sötét szemű és bőrű, sasorrú férfi jelent meg. Annyira hasonlított Abdil és Ahmed Shariq-ra, hogy rögtön azt feltételeztem, az apjukkal beszélek.

— Üdvözlöm, uram — szólaltam meg. — Samuel Baldwin nyomozó vagyok. Abdul Shariq úrhoz van szerencsém?

— Igen, én volnék az — válaszolta foghegyről. — A fiam már szólt, hogy maga idejön, de nem mondta meg, pontosan miért. Mit akar tőlem?

— A fiairól és arról az ügyről szeretnék önnel beszélni, amibe keveredtek.

— Nekem mi közöm ahhoz? Saját életük van. Megmondtam nekik, hogy örömmel látjuk őket bármikor, de tartsák távol tőlünk a kutatásaikkal járó sötét problémáikat. Gondolom, valami ilyesmi miatt jött…

— Nem egészen. Abdil sakk pályafutásáról van szó.

Shariq úr megadóan sóhajtott, megnyomott egy gombot, mire lassan nyílni kezdett a kapu.

— Nem bánom, Mr. Baldwin. Jöjjön be! Ne térjen le az útról! Beállhat a kocsijával is, ha akar, a ház mellett talál helyet.

— Köszönöm, uram.

A kavicsos utat követve lassan áthajtottam a kerten. A ház mellett, ahol már egy nagyobb, platós terepjáró és egy kis, városi autó állt, valóban találtam helyet.

A bejárati ajtóban Mr. Shariq már várt rám, a kezét törölgette egy kis törülközővel. Egyszerű, szürke kezeslábast hordott, legnagyobb megdöbbenésemre azonban zokni nem volt a lábán.

Te jó ég, hova keveredtem?! 

 Beléptem, és egy rövid folyosón találtam magam, amelynek egyik falánál sáros gumicsizmák és tiszta, egyszerű vászoncipők sorakoztak, a másik oldalon pedig vörös, plüss szőnyeg feküdt, kissé távolabb pedig egy kicsi ajtó, szemben pedig egy nagy, kétszárnyú bejáró nyílt. 

— Vegye le a bakancsát! — mondta vendéglátóm. — Ha a szőnyegre lép, nem lesz piszkos a zoknija. A kabátját pedig akassza csak oda!

Bólintottam. Miután teljesítettem a kéréseit, még egy utasítást kaptam:

— Itt, balra talál egy kis fürdőszobát. Ha kell, intézze el folyó ügyeit! Mossa meg a kezét, lábát, arcát, utána mezítláb menjen tovább a szalonba!

Miután végeztem a mosakodással kissé kényelmetlenül feszengtem a nagyszoba ajtajában. Rádöbbentem, hogy régen vágtam lábkörmöt, és most kissé zavart a nem túl szép látvány. A helyiségben alacsony asztal állt, amelyet nagy párnák vettek körül, néhány vázán és egy nonfiguratív festményen kívül más tárgyat nem láttam ott. A szobából három további ajtó nyílt. Az egyik puffon negyven-ötven év körüli, hosszú, fekete hajú, szürke szemű, csinosnak mondható nő kuporgott. Bő, színes selyemnadrágot és inget viselt.

— A hölgy a feleségem, Hayet — közölte Shariq úr. — Üljön le valahová!

Miután helyet foglaltam, a ház ura is leült a felesége mellé.

— Mr. Baldwin a fiúk miatt jött — magyarázta a házigazda spártaian az asszonynak. — Mondja, kérem, mi is történt pontosan?

Nem lacafacázik, az biztos. Még a szokásos csevegésre sem hagy időt, hogy jobban megismerjem őket — állapítottam meg magamban.

—Nos, ha nyomon követik Abdil fiúk sakkpályafutását, akkor tudomásuk lehet arról, hogy a jelenlegi világbajnok, Vlagyimir Koroljov csalással gyanúsítja.

— Igen, ezzel tisztában vagyunk — mondta Mr. Shariq.

— Gondolom, Ahmed elmondta, hogy mi történt ma délelőtt.

— Nem. Csak annyit közölt, hogy maga idejön, és kérdéseket fog feltenni. Mi történt? 

Okos fiú, ezt egyszer meg fogom neki köszönni.

— Személyesen beszéltem az ön fiaival a mai délelőttön — tértem a tárgyra. — Sajnos azt derítettem ki, hogy Koroljov vádjai nem egészen alaptalanok…

— Már kiskoruk óta úgy neveltem őket, hogy minden jó tettük elnyeri a jutalmát, ha pedig rossz fát tesznek a tűzre, a büntetés sem várat sokat magára — vágott a szavamba a házigazda.

Abdul Shariq félelmetes, szigorú embernek tűnt. Ezzel a mondatával azonban olyan fegyvert adott a kezembe, amit kis hezitálás után ki is használtam.

— Ha ez így van, akkor nyilván azt is tudja, hogyha ön sem cselekszik helyesen, magát is elérheti a büntetés — mondtam határozottan.

— Ezt hogy érti? —  dörrent rám Mr. Shariq.

Arcán döbbenet és növekvő harag tükröződött. Felesége azonban láthatóan megijedt, de nem szólt semmit.

— Az a gyanúm, hogy ön valamilyen módon megszegte a Szabad Kolóniák Szövetségének 2355-ös II. törvényét, amely az újszülöttek kötelező mágus-gén szűrését és pozitív eredmény esetén a hatóságok felé való jelentését írja elő.

— Micsoda?!

— Azt hiszem, maguk pontosan tudják, hogy Abdil varázsló, de ezt elfelejtették közölni vele is és a hatóságokkal is. Nagyon kíváncsi lennék, hogy miért tettek így?

A Shariq szülők reakciója önmagáért beszélt. Az anya felsikoltott, az apa pedig talpra szökkent, és kiabálni kezdett:

— Azonnal takarodjon a házamból, amíg szépen mondom! Húzza innen belét, és ha még egyszer idejön, lelövöm birtokháborításért! Menjen!

Fenyegetően megindult felém. Én is felálltam. Habár eléggé megijedtem Mr. Shariq villogó szemétől, nyugodt hangon szólaltam meg:

— Elmegyek, uram, de amint kitettem innen a lábam, kötelességem feljelenteni önöket a Csillagközi Nyomozó Irodánál és a Szövetségi Titkosszolgálatnál az előbb említett sarkalatos törvény megszegése miatt. Így viszont akármennyire is szeretnék, nem tudok maguknak segíteni.

— Segíteni akar? —  mennydörögte Abdul. — Akkor felejtse el ezt az egészet, és utána takarodjon innen!

— Igen, segíteni szeretnék. És ha én el is felejteném az utóbbi napok eseményeit, jobb esetben rövidesen más fog kopogtatni az önök ajtaján ugyanezzel a problémával. Az az érzésem, hogy nem lenne ennyire megértő, mint én. Rosszabb esetben viszont a Likvidátor Kommandó magukra dönti a házat, ön és a felesége pedig valamelyik börtönbolygón végzik hamarosan. Nem is beszélve Abdil várható szomorú sorsáról… Ezt akarja inkább, vagy azt, hogy én segítsek, amíg lehet?

— Gondolom, pénzt akar ezért cserébe. Nincs egy vasam se!

— Samuel Baldwin vagyok, uram! Nincs szükségem a maga pénzére! Egészen más okból szeretnék segíteni, és elsősorban a fián. Abdilhoz hasonlóan én magam is mágus vagyok. Kevesen vagyunk, segíteni akarok rajta, hogy a végén ne kerüljön még szomorúbb helyzetbe, mint maga, ha börtönbolygóra kerül!

Mr. Shariq elsápadt, kezei lehanyatlottak, vállai meggörbültek. Az asszony sírva fakadt a háttérben.

— Mi történik Abdillal, ha…? — kérdezte Shariq úr megtört hangon.

— Kisütik belőle a mágiát. Ha ez megtörténik, a legtöbb varázsló megőrül, és rövidesen a saját ürülékében és vizeletében ücsörög majd egy sötét szobában valamelyik pszichiátrián…

— Miért tennének ilyen szörnyűséget vele?

— Mert maguk valamilyen módon és okkal eltitkolták a hatóságok elől, hogy varázsló. Húsz éves, már túlkoros ahhoz, hogy a benne szunnyadó képességek használatát normális, szabályos úton megtanítsák neki. Ezért a törvény szerint veszélyes a társadalomra nézve. Ez az oka, amiért kénytelenek a mágikus energiáit hatástalanítani… Ezzel vissza is tértünk az eredeti kérdéshez: Miért és hogyan titkolták el a genetikai vizsgálat eredményeit? Ha válaszol, elmondom, mit tudok tenni Abdilért.

Abdul Shariq a feleségére nézett, aki letörölte könnyeit, és végül határozottan bólintott.

—Rendben, Mr. Baldwin — szólalt meg a nő halk, mélyen búgó hangon. — Elmondjuk önnek, mi történt. Abdul, keresd elő az eredeti fájlokat és az orvosi iratokat! Mutasd meg a nyomozónak! Üljön le, kérem, és te is!

Miután ismét helyet foglaltunk, Shariq úr a zsebkommunikátorát nyomogatta egy ideig, majd az asztalon felém csúsztatta az eszközt.

— Olvassa el a megnyitott fájlokat! — mondta.

Az első állomány egy huszonkét éves orvosi vizsgálati jelentés volt, amelynek lényege: Hayet Shariq természetes úton elhanyagolható eséllyel eshet teherbe, ezért a Shariq házaspárnak engedélyezik, sőt ajánlják az ingyenes lombikprogramot. A második fájl részletes vizsgálati eredményeket tartalmaz, amely szerint az ingyenes lombikprogramból öt vetélés után, szervi és hormonális gondok miatt kizárták a házaspárt. Több módszert is javasoltak, de egyik sem ingyenes.

A következő dokumentum egy négyszázezer dolláros számla volt, amelyet a Shariq házaspár fizetett ki a Nova Via magánklinikának a Certus Gravida nevű szolgáltatásért. Ezután rengeteg ultrahang, vérkép és mindenféle más vizsgálat eredményeit lapoztam át: az ikrek fejlődése zavartalan, mindkét gyerek egészségesen növekedett az anyaméhben. Végül az utolsó két fájlban Abdil és Ahmed Shariq újszülöttek genetikai vizsgálati eredményeit sorolták.

„Shariq bébi egy: M-gén recesszív homozigóta… Shariq bébi kettő: M-gén recesszív homozigóta…” Mindkettő pozitív!

— Micsoda? — hüledeztem. — Ahmed is varázsló volt?

— Igen — válaszolta Abdul. Aztán összeráncolta a szemöldökét, és megkérdezte:

— Miért mondta azt, hogy volt?

— Azért, uram — magyaráztam —, mert hétéves korában kiberszámítógépet és gerincimplantátumot kapott. Ha egy mágus testébe kibervert építenek, az eszköz kisüti belőle a mágiát…

— De hát Ahmed nem őrült meg! Ön azt mondta az előbb, hogy ilyen esetben a varázsló elveszti a józan eszét!

— Nem uram. Én azt mondtam, hogy a legtöbb mágus megőrül. Vannak kivételek.

— Talán mégis csak jobb lenne, ha távozna, nyomozó úr, és elfelejtené ezt az egészet — mondta Abdul egy kis gondolkodás után. — Ha Ahmed nem bolondult meg, akkor Abdil sem fog, ha netán megtalálna minket a rendőrség…

— Sajnos ez nem ennyire egyszerű. Kérem, vegye figyelembe, hogy Ahmed kisgyerekként kapta a kibervert. Gyermekkorban a mágikus képességek elvesztése sokkal kevésbé megrázó, mint felnőttként, ez tény. Arra ne számítson, hogy Abdil is ugyanúgy reagál majd, mint a testvére gyermekként. És van még egy jó indokom, ami talán meggyőzi: amikor találkoztam vele, és játszottunk egy barátságos sakkmérkőzést, elzártam előle a félig-meddig tudatlanul létrehozott varázslatát. Pánikrohamot kapott. Jól van most már! Ne aggódjon! A mentőorvos ellátta. Ön szerint hogyan reagálna a szervezete, ha véglegesen megszűnne ez a képessége?

— Rendben van, meggyőzött — morogta Mr. Shariq újabb töprengés után.

— Hogyan sikerült ezeket a vizsgálati eredményeket eltitkolni? — kérdeztem. —Ha a szülő nem jelenti a hatóság felé az újszülött genetikai elemzésének eredményét, akkor annak a kórháznak kell ezt megtennie, ahol a gyerek született, és ahol a baba DNS-ének szekvenálását is megcsinálták. A törvény szerint legkésőbb egy hónapon belül a szülészetnek ellenőriznie kell, hogy a szülő általi bejelentés megtörtént-e.

— Elfelejti, hogy a fiúk magánklinikán születtek — fogott a magyarázatba Shariq úr. — A nagybátyámon keresztül megvesztegettem a klinikát, hogy írják át a DNS elemzés eredményét arra, hogy a két fiú az M-génre heterozigóta. Az egész családom vagyona ráment erre, kétmillió dollárt fizettünk azért, hogy a gyerekeinket… — Abdul hangja elcsuklott. Megtörölte a szemét, szipogott egyet, és csak utána folytatta: — …Hogy a gyerekeinket, akikért annyit szenvedtünk, hogy megszülethessenek, és felnevelhessük őket, kilencévesen ne szakítsák el tőlünk. Jól tudtuk, a nagybátyám, aki hallott ezt-azt, elmondta: kilenc éves korban egy mágusrend veszi át a nevelésüket, bentlakásos intézménybe kerülnek, ahol ki tudja, hogyan bánnak a gyerekekkel. Évente csak néhány alkalommal, rövid időre láthatják a szüleiket, és ahogy nőnek, egyre kevesebbszer. Amikor végeznek, ki tudja hová osztják be őket? A hadseregben lesznek csatamágusok? Térmágusok lesznek valami nagy űrhajózási vállalatnál? Vagy valami titkos, mágikus utakon eltűnnek? Nem, mi ezt nem akartuk. Minden pénzt megért, hogy nyugodt családi életünk legyen, hogy mi neveljük őket…

A Shariq házaspár sírva fakadt. Engem is mélységesen meghatott a történetük. Az elém tárt dokumentumok, a viselkedésük és az eddigi tapasztalataim alapján kizártam, hogy bármiben hazudtak volna.

Szerencsés voltam, igen, hiszen édesanyám is varázsló, ismerte azt a mágusrendet, ahová kerültem, őt is ott okították, ahol végül engem is. Jól tudta, hogy semmi bajom nem lesz, ha Lord Vulcanus mester tanít. De egy olyan családban, ahol nincs mágus, nincsenek kapcsolatok valamely rend felé, ez egészen máshogy működik.

Felálltam, lassan odasétáltam hozzájuk, és finoman, együttérzőn megérintettem Mrs. Shariq vállát. Rám emelte könnyes tekintetét, és lemondóan legyintett.

— Kérem, ne aggódjanak — mondtam halkan. — Segítek maguknak és a fiúknak is. Ígérem, hogy megoldjuk a gondjaikat.

— Hogyan, Mr. Baldwin? — kérdezte az asszony.

— Sajnos az egész családnak költöznie kell a Hargita-kolóniára. Abdilból néhány év alatt teljes értékű, tanult mágus lesz. Le kell mondania a sakk karrierjéről. A rendem vezetője, Lord Vulcanus egészen biztosan mellé áll, támogatja majd. Ahmed folytathatja a kutatást a Jeinei Tudományegyetemen, önöknek pedig állást találunk az ottani közigazgatásban. Vannak kapcsolataim, el tudom intézni, de ehhez fel kell számolniuk az itteni életüket. El kell tűnniük a szövetség központjából…

— De, Mr. Baldwin — nézett fel Shariq úr is —, nincs egy vasam se! Nem tudom csak úgy kifizetni a csillagközi utazást, főleg nem egy másik bolygóra költözést!

— Nem kell elsietni — mondtam. — Abdil és Ahmed menjenek el minél hamarabb, önöknek azonban jobb, ha lassan, feltűnésmentesen költöznek utánuk. A pénz miatt pedig ne aggódjanak! Fizetek minden költséget.

Mr. Shariq jó alaposan megdörgölte az arcát, zajosan kifújta az orrát, majd újra megszólalt:

— Miért bízzak meg magában? Mit kíván ezért tőlünk cserébe?

— Nem kell, hogy feltétlenül megbízzon bennem, elég, ha most megfontolja a helyzetet, és amikor rájön, hogy ez az egyetlen kiút, hallgat rám. Mint említettem, én is varázsló vagyok. Kevesen vagyunk, érdekemben áll az, hogy a lehetséges romlástól megmentsem egy társamat. Ha őt kihúzom a pácból, márpedig minden áron megteszem ezt, miért legyen boldogtalan? Az ikrek között mindig erős a kapcsolat, hagyjam veszni a testvérét? És ha önök ilyen hosszú, szoros családi élet után hirtelen nem lennének a fiúk közelében, nem lennének csüggedtek? Dehogynem. És a legfőbb érvem: önöket is el kell tüntetni innen, nehogy véletlenül lebukjanak, és ezzel magukkal rántsák Abdilt, aki ártatlanul szenvedne, ha ez bekövetkezik. Erősen kétlem, hogy egyetemi fizetésből, vagy az önök jelenlegi keresetéből megengedhető lenne a sűrű ide-oda utazgatás a két bolygó között. Annyira azért én sem vagyok jól eleresztve, hogy ezt álljam.

Rájuk mosolyogtam, a házaspár csak haloványan viszonozta a gesztust.

— Két dolgot kérek cserébe, Mr. Shariq — folytattam —, ne szegje meg még egyszer a törvényt, és ne tegyen keresztbe Abdilnak, hadd legyen az, amire született: mágus!

— Nos, rendben van, köszönjük szépen a lehetőséget —állt fel Shariq úr. A jobbját nyújtotta felém, amit elfogadtam, megszorítottam a kezét. — Mindjárt beszélek is a fiúkkal. Egy kis türelmet kérek! Addig kér esetleg egy teát, kávét, valamit enni?

— Nem, uram, nem várom meg. Még van néhány elintéznivalóm — hárítottam el gyorsan. — Megyek is.

Az asszony is feltápászkodott, és legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra.

— Ha tényleg tud segíteni, sosem felejtem el önnek. Köszönjük — mondta.

— Segítek. Gondolják át! Viszont látásra! Hívjanak, amint beszéltek Abdillal és Ahmeddel! Itt a számom!

Kivettem a zsebkommunikátoromat a nadrágomból, és legyintettem egyet. Mr. Shariq asztalon hagyott eszköze szinte azonnal rezzent egyet. Abdul meghajolt, és ennyit mondott:

— Ma’a salama!

VIII.

Dr. Vlagyimir Koroljov a VIII. Szektor kertvárosától a lehető legtávolabb, a III. Szektor északi területén lakott. Amikor megadtam az autóm robotpilótájának a címét, elborzadva láttam, hogy több, mint ötórás autóút vár rám. Meg kellett látogatnom őt is, hogy végre pontot tehessek erre az egész kényelmetlen ügyre. Felhívtam az idős sakkmestert, és mint kiderült, ismét óriási szerencsém volt: otthon lesz, mire a házához érek.

A hosszú utazás nem telt eseménytelenül. Az indulás után alig egy órával Abdil Shariq hívott: megköszönte a segítségemet, elmondta, hogy átgondolták a családjával a lehetőséget, és élnének vele. Nagyon örültem a döntésüknek, és megbeszéltünk még egy gyors személyes találkozót, amint teljesen le tudom zárni a csalás-ügyet.

Megkaptam az E-Games biztonsági felvételeit, valamint az ügyvezető igazgató jelentését is, amelyet a sakkjátszmáim alatt készült naplófájlok alapján készítettek. Ahmed is elküldte nekem a kiber-számítógépe logfájlait. Ezeknek az áttúrásával kezdtem a Koroljov-Shariq eset utolsó simításait.

A napló-állományokból kiderült, hogy Ahmed Shariq a kiberverén az általuk fejlesztett sakk mesterséges intelligencia szoftvert futtatta, azzal folyamatosan figyelemmel kísérte testvérének minden egyes lépését, és mindig lekérte a játék összes lehetséges végkimenetelét. Összevetettem az Abdil Shariq-kal játszott mérkőzésem biztonsági felvételeivel ezeket a naplóbejegyzéseket, és egy érdekes anomáliát vettem észre: Amikor a középjátékhoz érkeztünk, és ellenfelem a szemét behunyva gondolkodott a megfelelő taktikán, mindig újra- és újra lefutott a sakk-M.I. elemzése, még akkor is, ha Ahmed alig egy másodperce kérte le ugyanezeket az információkat. Ebből arra következtettem, hogy Abdil Shariq valóban varázsolt, és a testvére elméjén keresztül kommunikált a mesterséges intelligenciával. A kiberszámítógép máskor, ezt jól tudtam eddigi tapasztalataim alapján, ha kívülről próbálják elérni valamely funkcióját, azonnal leblokkol, nem engedi tovább ezeket a kéréseket, hiszen ha nem a gazdája próbálkozik, ezek akár végzetes agykárosodást is okozhatnak. Egy kiberver és az azon futó operációs rendszer szigorúan egy felhasználós, és erős biztonsági protokollokkal rendelkezik. Ebben az esetben azonban a számítógép azt hitte, hogy Ahmed kéri le még egyszer ugyanazokat az adatokat, Abdil akaratát, amely a parancsok valódi forrása volt, nem tekintette idegennek. Tehát nemcsak én, hanem Koroljov is végső soron egy sakk elemző mesterséges intelligencia ellen játszottunk, így már érthető volt a bajnok csúfos veresége. Egy emberi elme teljesítménye sosem érhet fel az M.I. hideg, tűpontos logikájával és egy kiberver számítási kapacitásával.

A Shariq szülők és a fiúk vallomásával egyértelmű lett számomra, hogy Abdil egyáltalán nem tudott mágus-mivoltáról. De arra egészen biztosan rájött, hogy a nekem ecsetelt megérzéseit a sakkjátékkal kapcsolatban valahogyan irányítani tudja. A testvére minden meccsére elkísérte, ám az összes rendelkezésre álló információ alapján nem gondoltam, egyszerűen nem tűnt valószínűnek, hogy Abdil tudatosan nyúlt volna Ahmed M.I-elemzéseihez. Valahogy ösztönösen történt az egész.

De vajon hogyan varázsolt bármiféle képesítés nélkül? Miért csak Ahmeddel alakulhatott ki ilyen összeköttetés?

Ezeken a kérdéseken rágódtam, amikor az autó átlépte az első és a harmadik szektorok határát.

A nap ekkorra már nagyjából egy órája lebukott a horizont alá, csillagfényes, lágy, balzsamosan meleg este köszöntött a város legészakibb szektorának lakóira. 

Ideje volt más felé irányítanom a figyelmemet; alaposan előkészítettem a találkozómat Koroljovval: felhívtam egy barátomat a Szövetségi Titkosszolgálatnál, hogy segítsen. Megbeszéltük, hogy Vlagyimir házánál találkozunk. Aztán át- meg átismételtem magamban a mondandómat.

A sakkmester villája nagyjából tíz perc kocsiútnyira épült nagynénikém házától. Fákkal teleültetett kertjét magas fal határolta, amelyen egy hatalmas, kovácsoltvas kapu vezetetett át, nem messze attól parkoltam le. Kiszálltam az autóból, és néhány percet várakoztam a csillagos eget bámulva és az univerzum végtelenségén elmélkedve. Nemsokára egy éjfekete sportkocsi száguldott el mellettem, lefékezett, visszatolatott, majd beállt az én járgányom mögé. A vezetőülésről sűrű cigarettafüst és bömbölő neorock kíséretében egy magas, szélesvállú, szőke punk-frizurás férfi kászálódott elő. Amint becsukta az ajtót, a bántóan hangos zenének egycsapásra vége szakadt. Kissé ferde orra és zöld szeme volt, állát vörös szakáll fedte. Bőrnadrágot és az enyémhez hasonló sötét, klimatizált vászonkabátot viselt.

— Mi a pálya, Öcsipók? — szólított meg.

Hangja ismerősnek tűnt, mégis furcsán csengett. Borzasztóan összezavarodtam, de végül csak összeraktam, ki lehet ez a figura.

— Tom? Te vagy az? — kérdeztem.

— Bizony! Eltaláltad, haver!

Jól megszorongatta a kezemet.

— Elsőre nem is ismertelek fel. Azt hittem, valami huligán vagy, aki szét akarja rúgni a valagomat...

— Ezt nézd meg akkor! — kiáltotta.

Tekintete rövid ideig kissé üvegessé vált: a koponyájába ültetett kiberszámítógépének adott valami utasítást. Eltelt néhány másodperc, aztán hirtelen egész kinézete megváltozott: bőre sötétebb árnyalatú, szeme színe barna, haja pedig fekete és rövid lett, ami már az egész skalpját takarta.

— Hmm, szép! Miféle kiberver ez?

— Ó, hát a szolgálat fedett ügynökeinek építették be, persze szigorúan titkos, új technológia.

Hangja most mélyen zengett.

— Maffia-ügyek? — firtattam.

— Hogyne, de nem beszélhetek erről bővebben. Amúgy majdnem tökéletes az álca, de csak majdnem. Emlékszel arra az alakváltó mágusra azon az űrhajón? Az első esetedre?

— Hogyne. Élénken emlékszem.

— No, ahhoz sosem fog felérni, ezt már most borítékolom. Csont- és izomszerkezetet, DNS kódot nem módosít. Ez csak amolyan... kamuflázs. Érted? Kamu flázs.

Jót nevettünk az ócska tréfán.

— Nahát, szóval itt lakik a vén Koroljov? — tette fel a költői kérdést. Biztosan tudtam, pontosan ismeri rá a választ. Idő közben ismét megváltozott, most a megszokott külsejét vette fel: haja szőkévé színeződött, szeme kékké vált, szakálla pedig nyomtalanul eltűnt. Úgy festett, mint egy komoly katonatiszt.

— Igen, ez a háza — válaszoltam. — Engem már vár.

Tom bólintott.

 Pár métert sétáltunk Koroljov kétszárnyú, kovácsoltvas kapujáig, majd éppen becsengettem volna, amikor két jól megtermett németjuhász kutya futott oda mérgesen csaholva. Szőrük a nyakukon felborzolódott, fogukat vicsorították, fenyegetően morogtak. Nem mertem megérinteni miattuk az okosotthon külső érintőképernyőjét.

— Mi a fene?! — hőkölt hátra Tom. Hangját is visszaalakította a megszokottá— Ez az ember szörnyeket tart?

— Ezek csak kutyák, megoldom. Biztosan az én tiszteletemre engedte szabadon őket, hogy kétszer is átgondoljam az életemet, mielőtt ő sakkbajnokságával beszélek.

Kicsit közelebb léptem, a farkaskutyák tovább morogtak.

— Semmi baj, nyugalom! — mondtam nekik. — Nem akarunk ártani nektek!

De akármennyire is próbáltam határozottan, békésen közelíteni a kapuhoz, nem történt változás az ebek viselkedésében, csak még dühösebben vicsorogtak, és ugattak. 

Muszáj beszélnem Koroljovval! Két kutya nem fog visszatartani!

Kinyújtottam feléjük a kezem, persze úgy, hogy véletlenül se érjék el, és megidéztem egy egyszerű varázslatot, amit még nagyon régen, mágustanoncságom első éve alatt sajátítottam el.

— Sumus amici — suttogtam.

Ez a varázslat csak a megcélzott állatok elméjének befolyásolására alkalmas. Hatása azonnali és örökkévaló, ez pedig rögtön látszott a kutyák viselkedésén: nyüszítve, lihegve, lelkesen csóválni kezdték a farkukat, nem ugattak, nem morogtak tovább. Most már azért ostromolták a kaput, hogy megnyalhassák az arcomat. A barátjukká fogadtak minket. Így tehát már meg mertem érinteni a csengő gombot. Koroljov azonnal válaszolt:

— Á, dr. Baldwin, megérkezett?

— Igen, én vagyok. Nem egyedül jöttem, a társam Gründel hadnagy a Szövetségi Titkosszolgálattól — intettem Tom felé. — Bemehetünk? Beszélhetnénk nyugodt körülmények között?

Az öreg egy pillanatra elgondolkozott, végül bólintott.

— Hogyne, hogyne, jöjjenek! A kutyákkal ne foglalkozzanak, csak szálljanak vissza a kocsiba, és hajtsanak be! Mire a házhoz érnek, kinn leszek, és kezelem őket.

— Rendben, azonnal megyünk.

Némán a járgányom felé mutattam, amibe a sakkmester kérésének megfelelően mindketten beültünk, és a már nyitott kapun keresztül átvezettem a kerten követve a kissé kanyargós, keskeny aszfaltutat a villáig. A kutyák lelkesen lihegve követték a járgányomat. Leparkoltam. 

— Kiszállunk? — kérdezte Tom. — Haver, nem fognak ezek megenni minket?

— Látszik, hogy nem ismered a kutyákat. Nem bántanak már, gondoskodtam a dologról.

— Valami kis trükkel, ugye?

— Úgy van!

Nem vártam meg, amíg Koroljov megérkezik, kiszálltam a kocsiból, Gründel csak némi késéssel követte a példámat. Jó alaposan megsimogattam, megölelgettem az ebeket, akik lelkesen, nyüszítve nyalogatták a kezemet és arcomat. A kerti LED-lámpák gyér fényében ekkor lettem figyelmes a kutyák fájdalmasnak látszó, nem feltűnő, de gyógyuló sérüléseire. Bőrükön olyan nyomokat fedeztem fel, mintha időnként valaki lovaglóostorral verte volna el őket.

Tom is megkapta a maga nyalakodás adagját, bár ő nem fogadta ezt annyira jó szívvel, mint én.

— Ez a rohadék — sziszegtem halkan. — Tudod mit csinál? Üti-veri a kutyáit! Tűrhetetlen! Nézd meg! Sebhelyek vannak rajtuk!

— A szemét — mondta a társam, bár hangjából hiányzott a meggyőződés.

Jól tudtam, hogy tart a nagytestű házőrzőktől. 

Nagy nehezen úrrá lettem a dühömön, amíg Koroljov megjelent a ház bejáratánál. Arcáról megrökönyödést olvastam le, úgy tűnt, nem arra számított, hogy valaki a németjuhászaival ilyen jól kijön. Felálltam, még egyszer megsimogattam a kutyákat, és elindultam az ajtó felé. Út közben észrevétlenül felhúztam a nadrágzsebemben hordott ősi pecsétgyűrűmet.

Biztos, ami biztos.

Az öregember halkan füttyentett, mire a farkaskutyák azonnal felszívódtak.

— Kérem, fáradjanak be! — invitált. — Megkínálhatom önöket egy frissítővel?

— Köszönöm szépen, elfogadom — mondtuk a társammal szinte egyszerre.

A bejárati ajtó fényesen kivilágított, márvánnyal borított, széles előszobába vezetett. Innen két, íves, finom szőnyeggel fedett lépcsősor indult az emelet felé. Egy inas várt minket, aki makulátlan fehér inget, fekete mellényt és sötét öltönynadrágot viselt. Ez az elegancia azonban éles ellentétben állt a vendéglátóm öltözékével. Koroljov most halszálkás, könyékfoltos zakót és hozzá illő nadrágot hordott.

—Mit kér, nyomozó úr? — kérdezte. — És ön, Mr. Gründel? Whisky-t, thubani sört, bort, esetleg limonádét, vizet?

— Limonádét kérek, köszönöm.

— Én is.

— Intézkedjék, kérem — utasította az öregember az inast. — Nekem egy whisky-t hozzon jéggel. A társalgóban leszünk.

Nem kevés pénze lehet az öregnek! — ámuldoztam. Még személyzet is van!

Vlagyimir Koroljov átvezetett minket egy kétszárnyú ajtón, a gazdagon, mindenféle műtárgyakkal díszített szalonon, majd onnan balra fordulva egy kisebb, különböző díszekkel telerakott szobába érkeztünk. A helyiség távolabbi végében széles, üres asztal állt, amely mögött kényelmes, elnöki fotel terpeszkedett. Az íróasztal innenső oldalán két további karosszék is helyet kapott. Körben a falakon bekeretezett oklevelek lógtak, a polcokon díszkupák sorakoztak, de az egyiken vastag, keménykötésű köteteket is láttam. 

Rögtön ki is csúszott a számon a kérdés:

— Csaknem igazi, nyomtatott könyvei is vannak, dr. Koroljov?

— Ó, nem, fiatalember, azok a diplomamunkám, a doktori disszertációim és a legfontosabb kutatásaim díszkötésben.

— Elismerésem — mondtam őszintén.

— Kérem, foglaljanak helyet! — intett a karosszékek felé. Leültem az egyikbe, Tom a másikba. Ő maga megkerülte az asztalt, és a fotelben helyezkedett el. Szinte rögtön megérkeztek a frissítők. Mohón kiittam a limonádém felét, már annyira szomjas voltam. Vlagyimir éppen csak belekortyolt a maga whisky-jébe.

— Elmehet — mondta az inasnak.

A megszólított biccentett, és elsietett.

— Nos, dr. Baldwin — tért azonnal a tárgyra Koroljov —, mit derített ki? Gondolom, azért jött, hogy beszámoljon a nyomozásáról. És ön, Mr. Gründel? Minek köszönhetem a látogatását?

— Én egyelőre nem szólok semmit — jelentette ki Tom, miközben az asztalra tette érintetlen üdítőjét, majd kényelmesen hátradőlt, és összekulcsolta a hasán nagy kezeit. — Majd Baldwin úr rátér arra is, hogy mit keresek itt.

— Nos, igen — köszörültem meg a torkomat —, részben a beszámolóm miatt érkeztem. Még nem egészen sikerült minden szálat elvarrnom, de jó hírrel szolgálhatok: Abdil Shariq valóban csalt.

— Ugye megmondtam, hogy a kis taknyos nem játszik tisztességesen! — kiáltotta örömmel Vlagyimir. — Nocsak-nocsak, ön tényleg jó a szakmájában. Igazán jó munkát végzett. Mikor fogja mindezt nyilvánosságra hozni? Shariq pedig tartozik nekem és az egész világnak egy bocsánatkéréssel. Merem remélni, hogy eltűnik a süllyesztőben.

— Amint teljesen elzárjuk a nyomozást, értesítjük a sajtót az eredményekről — válaszoltam kimérten.

 Nagyon nehezen bírtam leküzdeni a viszolygásomat, amelyet az öregember iránt éreztem.

— Mindazonáltal — folytattam a megkezdetett gondolatmenetemet —, szeretném, ha tisztában lenne azzal, hogy Shariq úr beismerése és az én szakmai véleményem nem fog addig sehol sem megjelenni, amíg nem teljesíti egy egyszerű kérésemet.

Koroljov arca elsápadt a dühtől.

— Feltételeket szab? Most mondta el nekem, hogy mire jutott a nyomozás során! Ha ön nem, hát majd én világgá kürtölöm!

Ennyit a híres számítógép-elméről. Ahelyett, hogy meghúzná magát, a saját vesztébe rohan ez a barom.

— Tévedés. Ezt nem fogja megtenni, mert teljesíteni fogja azt az apróságot, amire jómagam és nénikém kérjük —közöltem határozottan. — Ellenkező esetben kénytelen leszek átadni Gründel hadnagynak és a Szövetségi Titkosszolgálatnak az ügyet, aki viszont itt helyben intézkedni fog.

Tom határozottan bólintott. 

Az öreg sakkmesterről sütött, hogy kétségbeesetten keresi a kiutat, erősen gondolkodott a követelésünk természetéről, de végül feladta:

— Nem tudom, miről van szó, kedves dr. Baldwin. Felvilágosítana, kérem?

— Hogyne! Bizonyos kényes dokumentumok jutottak valamilyen módon az ön birtokába, amelyek segítségével bizonyítható, hogy a nagyapám, az öreg Samuel Baldwin kétes ügyekbe keveredhetett. Ha ezek valahogyan nyilvánosságra kerülnének, sokat ártanának a családomnak, és ezzel sajnos a nem túl stabil lábakon álló gazdasági helyzetnek is. Ezek a fájlok nemzetbiztonsági okokból veszélyesek, Mr. Gründel emiatt jött velem. Tehát ha le szeretné zárni az ügyet, adja át nekem az állományok egy példányát, és ha van több, törölje azokat. Ez a kérésünk. Véleményem szerint végtelenül egyszerűen teljesíthető. Amint teljesült nénikém kívánsága, már itt sem vagyunk, és a titkosszolgálat sem fogja magát ezzel háborgatni.

— De uraim — kiáltott fel Koroljov megkönnyebbülten —, ilyen dokumentumok sosem voltak a birtokomban! Mélyen tiszteltem az ön nagyapját, dr. Baldwin. Miért lenne ilyen nálam? És ha lenne is, miért ártanék a családjának, amikor Nell-t is, akarom mondani, Mrs. Grajewsky-t is fiatal korunk óta a legjobb barátaim egyikének tartom?

— Kérem, ne kamuzzon! — mordultam rá. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. — Nénikém, miután megbízott ezzel a családunkra nézve kellemetlen csalás-üggyel, elmondott nekem mindent. Érti? Ezt ma reggel az ön tudomására hoztam, felvettem a diktafon alkalmazással, és a maga reakcióját is! Hogy Kornélia mit mesélt el? Azt, hogy ön megzsarolta őt. Idézem: „...Megmutatnám ezeknek a bizonyos barátaimnak az összes kényes információmat, bizonyítékomat a vén Baldwin kétes üzelmeiről. Vajon ki jár rosszabbul? Kinek az üzletei fognak összedőlni, mint a kártyavár?” Ezek az ön szavai! Ismerős? Ugye, hogy igen! Miért fenyegette meg? Mert először elutasította a maga kérését, hogy Abdil Shariq-ra bizonyítsa azt, hogy a bajnoki mérkőzésen csalással nyert! Feltételezem, hogy hasonló módon zsarolta ki a nénikémből az ön unokahúga jövőbeli támogatását is!

— Kornélia hazudik! — kiáltotta Koroljov. — Miért tennék ilyet? Semmi okom nincs rá!

— Ó, dehogynem. Az, hogy maga negyven éve ragaszkodik a sakk világbajnoki címéhez, csak egy dolog. De vajon miből építette fel ezt a szép, nagy házat? Honnan volt pénze a műtárgyakra, amiket olyan hetvenkedőn mutogat mindenkinek, aki belép ide? Miből fizeti az inast? Kétlem, hogy az egyetemi béréből, a szabadalmi- és jogdíjakból vagy a sakkversenyek jutalmából, ahhoz ezek keveset hoznak. Ön nagyjából harminc éve élősködik a családomon! A tőlünk származó pénz lassan dollármilliókká, lehet, hogy milliárdokká gyarapodott. Elég volt! Kérem azokat a dokumentumokat! Utolsó lehetőség! Ha nem kapom meg, a Szövetségi Titkosszolgálaté az ügy!

Koroljov ismét hosszú másodpercekig mérlegelte a lehetőségeit. Én már fészkelődtem a fotelben, nehezen bírtam az indulataimmal, de mielőtt felpattantam volna, Tom nyugalomra intett. Aztán az öreg sakkmester lassan bólintott.

— Tegyük fel, Mr. Gründel — szólalt meg Vlagyimir rekedten, félelemmel teli hangon —, hogy nem adom át ezeket az állítólagos fájlokat. Ebben az esetben mi történik?

— Kaptam ház- és adatkutatási engedélyt —mondta Tom színtelen hangon —, illetve egy letartóztatási parancsot is maga ellen. Átküldöm.

Koroljov zsebterminálja halk hangot játszott le. Az öregember komótosan elolvasta a dokumentumokat, majd biccentett.

— Értem. Mire számíthatok, ha letartóztat?

— Átkutatjuk minden ingatlanát, számítógépét és a planetáris mátrixon tárolt összes személyes adatát. Amennyiben megtaláljuk a kompromitáló fájlokat, márpedig úgy gondolom, meg fogjuk, mindent válogatás nélkül törlünk, elektronikai eszközeit lefoglaljuk és megsemmisítjük. Vagyonát elkobozzuk. A letartóztatás után ön gyorsan ítélő hadbíróság elé áll, és nemzetbiztonsági kockázat miatt életfogytiglan egy börtönbolygóra deportáljuk, ahol élete végéig nem látogathatja meg senki, nem üzenhet sehová, sőt, a rabtársaival sem találkozhat. Eléggé érthető voltam?

— Köszönöm, mindent megértettem — mondta Vlagyimir halkan. — Sakk-matt, ugye, uraim?

Kiitta a whiskey-je felét, feltápászkodott, és kinyitotta a háta mögött lógó nagy, furcsa lényt ábrázoló képet. A fehérre festett falat itt egy szürke, nagyjából ötvenszer ötven centis, szorosan zárt széf szakította meg, amelynek kicsi érintőképernyőjén lakat-ikon világított vörösen. Koroljov több gombnyomás és egy retinaszkennelés után kitárta a páncélszekrény ajtaját. Nem tudtam alaposabban megnézni a tartalmát, de a halvány fényben mintha arany is csillant volna a mélyén... Az öregember egy pillanat múlva már be is zárta a széfet és a képet is visszacsukta a helyére.

—Itt van — mondta, miközben egy ősrégi adatkristályt nyomott Gründel kezébe. — Talán így rendben vagyunk.

Tom szemmagasságba emelte az adathordozót, amely néhány másodpercig a szivárvány minden színében pompázva világított széles tenyerén.

— Öt dokumentum van rajta — jelentette ki. — Más példány nincs belőlük? 

— Nincs. Csak az az öt létezik.

— Azért ennek utánanézek. Élek a kutatási engedéllyel.

Tom becsukta a szemét, és kihasználva a Szövetségi Titkosszolgálat által biztosított különleges jogosultságait, alig harminc másodperc alatt, amely idő nekem óráknak tűnt, átkutatta Koroljov minden fájlját, amit a planetáris mátrix szerverein és a zsebkommikátorán tárolt.

— Úgy tűnik, rendben vagyunk, Koroljov úr — nézett fel Gründel. — Azt hiszem, ideje mennünk.

Bólintottam. Tom a kabátzsebébe süllyesztette az adatkristályt.

Vlagyimir a bejárati ajtóig kísért minket.

— Viszlát, uraim — mondta. — Ha nem gond, a kapuig már nem megyek ki önökkel. Üzenem Mrs. Grajewsky-nek, hogy megtettem, amit kért. Várom Shariq beismerő sajtóközleményét, és a maga szakmai véleményét, nyomozó.

Nem nyújtott nekünk kezet. Amint elég távol értünk ahhoz, hogy ne legyen túl nagy udvariatlanság, becsapta a hátunk mögött az ajtót. 

A németjuhászok persze azonnal a nyomunkba szegődtek, amíg megtettük azt a pár métert a kocsim felé. Lelkesen csóválták a farkukat, és nyalogatták a kezünket.

— Szállj be nyugodtan! — intettem Tomnak. — Egy pillanat, megvakargatom még egyszer ezeket kiváló kutyákat!

Gründelnek nem kellett kétszer mondanom, azonnal az autóba ült. 

Letérdeltem a házőrzőkhöz, alaposan megsimogattam, megölelgettem őket.

— Esto fortis! Esto fortis! — suttogtam a fülükbe.

Nem nagy varázslat, amely szintén csak az állati elmére hat. Segít nekik feldolgozni a múltbéli traumákat.

Szerencsétlen kutyák, ennyit megérdemelnek ilyen sok verés után!

Rövidesen én is beszálltam a kocsiba. Amikor kiértünk az utcára, Tom a kabátzsebébe túrt, és odaadta az adatkristályt.

— Őszintén megmondom, haver, nem tudom, megérte-e ez a dráma.

— Ha te nem jössz, és nem segítesz, máshogy alakult volna, ebben egészen biztos vagyok. Belenéztél a fájlokba?

— Bele, bizony. Nemzetbiztonsági szempontból semmi érdekes nincs bennük. Nyilván a családod hírnevének nem használtak volna, ha nyilvánosságra kerülnek... Az öregapád háromszor rendezett orgiát a cégvezetőinek, egy dokumentum akad köztük, amelyet valami kétes kriptopénz befektetésről írtak. Az utolsó pedig egy félresikerült piramisjátékról szól.  Egyik sem égbekiáltó bűn. Arra viszont pont jók voltak, hogy Kornéliát sakkban tartsa ez a vén majom...

— Hmm, köszi. Nénikémet azért biztosan érdekelni fogja.

— Az biztos! — nevetett Gründel. — No, vigyázz magadra, Baldwin — köszönt el. — Remélem, összefutunk valamikor egy sörre!

Cigarettára gyújtott, átült a saját járgányába, felhangosította a neorockot, majd teljes sebességgel elhúzott.

IX.

Másnap késő délelőtt Kornélia villájában teljesen kipihenten ébredtem. Jó meleg vízzel lezuhanyoztam, megmostam a fogam, és a kissé használt gönceimet is felfrissítettem a ruhatisztító géppel, amit a földszinti, nagy fürdőszobában találtam. Nénikém a szalonban tartózkodott, amikor csatlakoztam hozzá.

— Jól aludtál, Sam? — pillantott fel a táblagépéről.

— Nagyon! Tegnap alaposan elfáradtam, vagy húszórát biztosan talpon voltam, de legalább mindent elrendeztem.

— Elküldtem a Hargitára az üzenetet, ahogy kérted. Ahmed Shariq-nak garantált munkahelye lesz a Jeinei Robotikai Intézetben, Abdul és Hayet pedig állást kapnak a városházán. Mi volt ez a nagy kapkodás? Nagyon kíváncsi vagyok!

— Köszönöm a segítséget! Mindent el fogok mesélni. Előbb azonban oda akartam adni neked ezt... 

Kivettem a zsebemből azt az adatkristályt, amit előző este Thomas Gründel segítségével Koroljovtól szereztem meg.

— Csaknem? — hüledezett Kornélia. — Ez az, amire gondolok?

— Bizony ám, Tantikám! A tiéd! Azt csinálsz vele, amit akarsz! Nincs több zsarolás, nincs több kényszer!

A kezébe adtam az adathordozót.

— Igazán hálás vagyok. Viszont valamiről tudnod kell: dr. Vlagyimir Koroljov ma reggel súlyosan megsérült, a kutyái támadták meg, és marcangolták majdnem halálra...

— Micsoda?! — kérdeztem riadtan.

— Úgy van. Esetleg a te kezed van a dologban? Számíthatok a birtokomon rövidesen feltűnő, villogó rendőrautókra?

— Nem, nem tettem semmit. Tegnap a Szövetségi Titkosszolgálatnál dolgozó egyik barátommal jártunk nála, és némi huzavona után elhoztuk tőle azt az A.K-t. Mi történt Koroljovval pontosan? Mit írnak?

Kornélia szó nélkül felém fordította a táblagépét, leültem vele szemben, és olvasni kezdtem a cikket:

„Súlyosan megsérült a sakkmester, baleset érte a birtokán

Ma reggel nulla óra harminc perc körül saját kutyái támadták meg dr. Vlagyimir Koroljov többszörös bolygó- és világbajnok sakkmestert. A németjuhászokat Liam Smith, a Koroljov szolgálatában álló inas lelőtte, ezzel megmentette munkaadója életét. Vlagyimir Koroljovot jelenleg életveszélyes sérülésekkel kórházban ápolják.

 ’Az előzetes vizsgálatok és a biztonsági felvételek szerint a házőrzőket gazdájuk rendszeresen bántalmazhatta’ — nyilatkozta Lee tizedes, a III. Szektor Rendőrfőkapitányságának munkatársa, aki a sajnálatos balesettel kapcsolatos nyomozást vezeti. — ’Feltételezzük, hogy a kutyák egy újabb ütlegelést toroltak meg a gazdájuk elleni támadással. A körülmények részletes elemzése még folyamatban van, ha lezártuk ezeket, tájékoztatjuk a sajtót az eredményekről.’

Dr. Vlagyimir Koroljov - felépülése után - a jelenleg érvényes szövetségi törvények alapján, állatkínzás miatt, komoly büntetésre számíthat, sőt sakkversenyzői karrierje is veszélybe kerülhet.”

— Hm. Sajnálom — mondtam minden részvét nélkül. — A bíróság el fogja ítélni. Azt hiszem, megszabadultál egy levakarhatatlan pénzpiócától. Soha többé nem vehet majd részt hagyományos sakkversenyen. Jól számoltam, hogy nagyjából havi kétszázötvenezerbe került?

— Kétszer annyiba és néha extra összegeket is adtam neki... Kérsz reggelit? Kávét? Teát?

— Igen, köszönöm!

Kornélia csengetett az inasnak, és intézkedett. Néhány perc múlva elégedetten faltam a rántottát főtt virslivel.

— Végül is mi lett az ügy vége? — kérdezte nénikém. — Én csak egy nyilatkozatot olvastam Abdil Shariq-tól, amelyben elismerte a csalás tényét, és bejelentette, hogy abbahagyja a játékot. Hogyan csalt? Arról nem írtak.

— Hát ez egy nagyon érdekes történet, Tanti — mondtam, miután lenyeltem a falatot. — Mindenekelőtt ígérd meg, hogy kettőnk között marad, amit most elmondok. A Shariq testvérek élete és a szülők boldogulása múlhat rajta.

— Atyavilág, már megint mibe keveredtél?! Na jó, a kettőnk titka marad. Tudod, hogy bízhatsz bennem.

Bólintottam.

— Oké, nekem ennyi elég. Nos, Abdil Shariq valójában varázsló, de sehol sem tanították meg bánni az erejével. Nem is tudta ezt az egészet, megérzésnek gondolta a varázslatát.

— Te jó űr... — akadt el nénikém lélegzete. — Nem jelentették a szülei a hatóságoknak a genetikai teszt után?

— Úgy van! Ám ez ennél sokkal bonyolultabb. Ahmed is mágus volt, amíg meg nem kapta a balesete után a kibervereket. Hogy miért nem jelentették a fiúkat? Mert az anyjuk sokáig nem tudott teherbe esni, több vetélést is átélt. Nagyon sok pénzt költöttek azért, hogy végre gyerekük születhessen. Aztán kiderült, hogy az ikrek mágusok. A szülők nem bírtak együtt élni azzal a tudattal, hogy a fiúkat, akikért annyit szenvedtek, el fogják tőlük szakítani, amint kilenc évesek lesznek. Ezért hamisításhoz folyamodtak, és a géntérképről eltűnt az ominózus veszélyes bejegyzés. Az pedig, hogy a Shariq testvérek varázslók, mindörökre titok maradt volna, ha nem akasztják össze a bajuszukat Koroljovval. Abdil Shariq csalt, de nem direkt, fogalma nem volt arról, hogy önkéntelen varázslattal a testvére kiberverének az adatait intuícióként érzékeli. Arra bizonyára rájött, hogy valamilyen módon elő tudja hívni ezeket a sugallatokat, de máig nem bírtam kitalálni, hogy hogyan... Ez az utolsó kis mozaik hiányzik a teljes képből.

— Megsajnáltad őket? — kérdezte csendesen Kornélia. — Végül is nem csodálom... Vetélések? Ennyi szenvedés? Borzalmas.

— Igen, megsajnáltam az egész családot. Ha úgy vesszük, törvényt szegtem. De nagy szerencse, hogy mint magánnyomozó eldönthetem, mit teszek a kezembe került információkkal. Mindent töröltem. Abdil Shariq-ból mágus lesz, Lord Vulcanus felveszi a Sárkány Rendbe, és habár jóval túl van a szabályos életkoron, vállalta a tanítását. Ahmed és a többiek jövője is rendben van, hála neked.

— Megértelek, megértelek — bizonygatta nénikém.

— Jobb még egy esélyt adni. És aki a legnagyobbat bukta volna az egész történeten, Abdil ráadásul teljesen ártatlan! Nem tehet semmiről. Veszni hagyni egy másik mágust? Neeem. Meg kellett adnom neki a lehetőséget, hogy tanuljon, teljes legyen! Lord Vulcanus mindent meg fog tenni ezért. Abdil és Ahmed már csomagolnak, a szüleik pedig majd később költöznek utánuk.

Kornélia elismerően bólogatott.  

— Jól van. Minden körülményt figyelembe véve azt hiszem, helyesen cselekedtél — mondta. — Legalábbis a lelkiismereteddel nem lesz gond.

— Nem, azzal biztosan nem. Kifizetem nekik a költözés költségeit, egy vasuk nincs.

Nénikém rám mosolygott, én pedig csendesen kevergettem a teámat, miközben a történteken merengtem. Jó érzés segíteni. Aztán ittam egy kortyot a forró italból.

Citromfű...?! Tea... Zöld tea és citromfű...

— Tea! —kiáltottam fel hirtelen. — Tea! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Én ostoba!

— Micsoda?!

— Meg van az utolsó puzzle darab! 

Felpattantam, és járkálni kezdtem a szalonban.

— Emlékszel arra, amikor egyszer beteg lettem? Akkor pont itt, ebben a villában volt az egész család. Hat-hét éves lehettem. Jött az orvos, és beadott nekem egy erős lázcsillapítót. Mondtam is anyunak, hogy furcsán érzem magam. Mesét néztem, aztán valaki kikapcsolta a rajzfilmet. Mérges lettem, és vissza akartam szerezni a táblagépet. Indirekt varázslatot hoztam létre, és a gép összetört.

— Nem... Nem tartózkodtam itt, amikor a konkrét eset történt, csak anyád mesélte. Roppant büszke volt rád — vigyorgott Kornélia. — Persze ezt nem mondta meg neked. Kérlek, folytasd! Miért meséled ezt most nekem?

— Az injekció hatására abba a furcsa elmeállapotba kerültem, amelyben a mágikus energiát meg lehet formázni, célt lehet adni neki, a dühöm pedig erőt adott, és ahelyett, hogy magamhoz hívtam volna a táblagépet, véletlenül összetörtem... Abdil Shariq már évek óta egy zöld tea-citromfű keveréket iszik. Furcsa dolgot mondott nekem: „Érdekes hatást gyakorol rám. Nehéz elmagyarázni, de valahogy a testemet nyugtatja, az agyamat pedig pörgeti.” Ennek a jelentőségét nem fogtam fel akkor. De most már igen! Rájött, hogy a teája segítségével képes átállítani az agyát abba az üzemmódba, amiben a megérzései támadnak. Varázslatot hozott létre, méghozzá valami egészen különlegeset: belépett a testvére elméjén keresztül egy kiberszámítógépbe, és onnan olvasta ki a játékához szükséges elemzéseket. „Sosem hibázom” mondta. Valóban, de nem azért, mert ráérzett a problémák megoldására, hanem mert a mágikus energián keresztül egy M.I. adta neki az információkat. Ahmed minden komoly versenyén jelen volt, akkor már régóta mindketten mesterséges intelligenciával foglalkoztak. A varázslata pedig a legkönnyebb utat használta. Az ikrek között már alapból érdekes, máig kutatott kapcsolat van még a nem varázsló emberek esetén is. Lenyűgöző! Minden klappol!

— Tehát tudatosan indirekt varázslatot hajtott végre, amiről azt hitte, hogy megérzés. Olyan megérzés, amiről tudta, hogy csak helyes megoldásokat sugall. Ez nem csalás? Direkt használt egy szellemi eszközt, amely óriási előnyt biztosított neki.

— Szerintem lehetetlen eldönteni, hogy ez valóban csalás volt-e, vagy sem. Tudatosan használt egy olyan képességet, ami végül jó eredményt ad, amiről senki sem tud, nincs dokumentálva, fogalma nincs senkinek, még ő magának sem, hogy mi megy végbe az elméjében, sejtjeiben. Na és? Tudatalatti működésnek gondolta, az meg nincs leírva sehol, hogy tilos. 

— Nem tudom, Sam, nekem akkor sem tűnik tisztességesnek egy ilyen képességet használni...

— Ráadásul a nyomát sem találtam — folytattam rendületlenül a gondolatmenetemet. — A legtöbb varázslat valamilyen jól kimutatható nyomot hagy. Ennek nem volt. Azt hiszem, olyan kicsi energiát idézett meg, ami nem hagyott semmit maga mögött. És miért volt elég csak kicsit varázsolni? Mert eleve van valami tizensokadik érzék-kapcsolat az ikrek között...

— Azt hiszem, értettem — mondta nénikém. — Akkor tehát ennyi volt? Shariq-ék a Hargitára költöznek, Abdilból varázsló lesz, Koroljov pályafutásának pedig vége. Tulajdonképpen készen vagyunk. Mennyi is volt? Egy nap?

— Annyi — bólintottam.

— Köszönöm. Pihenj egy kicsit! Ott a jakuzzi, a medence! Megérdemled. Az E-Games pedig rövidesen fizetni fog, minden költségedet álljuk.

— Szívesen— mosolyogtam rá. — Azt hiszem, előbb inkább le kéne zárnom Mrs. Hishikawa megbízását.

Végül csak meggondoltam magam:

— Na jó, egy kis úszás talán még belefér...

VÉGE

Peter Rivet, 2023. 03. 11.

Szószedet

Gdan – „Hajnal” kínai nyelven (旦). Másként „Dán”-ként is ejtik.

Umbella clypeus – „Ernyő pajzs”, pajzskupola, pajzsernyő latinul.

M.I. – Mesterséges Intelligencia.

Nova Via – „Új út” latinul.

Certus Gravida – „Határozottan terhes”, határozott terhesség, biztos terhesség latinul.

Ma’a salama – „Viszontlátásra” arabul ( مع السلامة).

Sumus amici – „Barátok vagyunk” latinul.

Esto fortis – „Légy erős” vagy „légy bátor” latinul.

A.K. – adatkristály, ezt az adathordozót hívja így a köznyelv, rövidítve.