Kakukk

FIGYELEM!!! Ez egy horrortörténet (legalábbis annak szántam), így aki 18 év alatti, vagy bármilyen módon érzékeny az ilyen műfajba sorolható sztorikra, kérem, hogy navigáljon el erről az oldalról!

Ha nem kényelmes a weboldalról olvasnod, töltsd le erről a linkről PDF formátumban!
(A PDF-et egészen kultúráltan sikerült tördelnem, ezért is ajánlom! A letöltött állományt kinyomtathatod, vagy akár e-könyv formátummá is alakíthatod tetszés szerint.)

Jó szórakozást a Kakukk című novellámhoz!

Gombos Péter

Kakukk

1.

Az egész júliusban kezdődött egy kivételesen hűvös, esős, nyári estén. Legjobb barátnőmmel, Vivivel és a „pasikkal” leköltöztünk július utolsó hetére Siófokra, a családi nyaralónkba. Apa büszke volt ránk, hogy végre lediplomáztunk, ezért boldogan adta oda a kulcsot. Azt mondta, „Timikém, élvezzétek ki utoljára gondtalanul a jó időt, lazítsatok egy kicsit, mert ezután jön a nagybetűs élet!”. Igaza is lett, csak közülünk senki sem gondolta, hogy ennyire nagybetűs lesz. A záróestét négyesben töltöttük Vivivel, Lackóval és Nimróddal. A rossz idő miatt bekuckóztunk a nagy szobába, és mindenféle zenéket, filmeket mutogattunk egymásnak a laptopomon, nevetgéltünk, ugrattuk egymást, és persze ittunk. Valahonnan, valaki – talán Nimród – elővett egy füves cigit is, ami aztán körbejárt. Persze rendesen megéheztünk. Rendeltünk két nagy pizzát. Az alkoholmámor és a kábítószer eltompította érzékeimet, és meggyőződésemmé vált, hogy mind gyönyörűek vagyunk, de mindannyiunk közül Laci – a párom – és Vivien a legszebbek. Nem bírtam levenni a szemem Lackó meleg barna szeméről, okos tekintetéről, izmosságáról, és Vivien sugárzó szőkeségéről, gyönyörű alakjáról. Olyan akartam lenni, mint Vivi. Én kövér voltam, az arcom is túl kerek, átlagos, nem olyan, mint a legjobb barátnőmé. Az övén valahogy megakadt a férfiak tekintete. 

Megszólalt a csengő, és nagy nehezen, szédülve odavánszorogtam a kaputelefonhoz, hogy beleszóljak:

– Igen? Miben segíthetek? – Megnyomtam a kamera bekapcsológombját, és megpróbáltam fókuszálni a kicsiny képernyőre, de csak egy jó nagy pizzafutártáskát láttam, ahogy a futár maga elé tartotta.

– Meghoztam a finomságot – mondta a fickó tompa, távolinak tűnő hangon.

Beengedtem. A pulton a pénztárcám után kotorásztam, és nagy nehezen elővettem egy tízezrest. Rövidesen kopogtak. Eltámolyogtam a bejárati ajtóhoz. Újabb, kissé hangosabb, türelmetlenebb kopogás hallatszott. Kinyitottam az ajtót, és leesett az állam. A srác tökéletes volt. Szandált, rövidnadrágot és nyitott hawaii inget hordott. A vádlija, hasizma olyan volt, mint valami álom, szőke hajának minden szála megfelelő szögben állt. Világosbarna szeme vidáman csillogott. Ha nem lenne Lackó, azt hiszem, szívesen elszórakoznék vele egy kicsit! – gondoltam magamban. 

– Ööö – pillantott a fickó a számlára –, Juhász Tímea? Te rendelted a négysajtos meg a songoku pizzát?

– I-igen – nyögtem. – Mennyi lesz?

– Ötezer-hétszáz.

– Tartsd csak meg a visszajárót! – nyomtam kezébe a tízezrest. Mintha nem is én mondtam volna. Vállat vontam. Végül is belefér – gondoltam. Már biztos, hogy két hét múlva kezdek a Bazalt Banknál, apu pedig a Tesla mellé adott még egy milliót, hogy jól teljen az utolsó, gondtalan nyár.

– Kérsz egy sört? – Vivien hangjára ocsúdtam fel az álmélkodásból, ahogy beinvitálta a futárt egy italra.

Vivi a hátam mögött állt. Mindig szeleburdi leányzónak ismertem, most azonban, hogy ilyen szépen felöntött a garatra, és dolgozott benne a fű is, meggondolatlansága csak még jobban megmutatkozott. Még mindig álmélkodva önmagam bátorságán, én is behívtam a pizzafutárt, aki Gáborként mutatkozott be.

– Végül is – mosolygott – már ráérek. Ti voltatok az utolsó címem.

Gábor olyan simán beilleszkedett a kis csapatunkba, mint egy álom. A fiúkkal gyorsan megtalálta a közös hangot. Velünk, csajokkal is kiválóan szót értett. Rövidesen még jobban eláztunk, a pizzafutár is berúgott velünk. Felajánlottam, hogy aludhat lenn, a nagyszobában, a kanapén. Boldogan rábólintott az ajánlatra, úgysem vezethetett volna ilyen állapotban. Mi pedig odafenn, az emeleten tértünk nyugovóra, ki-ki a maga párjával.

Nem akarok belemenni a „mocskos részletekbe”, de muszáj megemlítenem, hogy bizony olyan jót szexeltünk Lackóval, mint amilyet utoljára vagy négy éve, a kapcsolatunk elején. A pasim gyengéd volt, odaadó, mindent megtett, hogy boldoggá tegyen. Két furcsaságot vettem észre a hormonok, ölelés, szerelem mámorában: a bőrének tapintása valahogy túl keménynek tűnt; a másik pedig a párom szaga volt. Elég nehéz körülírni, mit éreztem, de talán így tudnám legjobban: mintha egy kevés kandúrokra jellemző illat is keveredett volna a jól megszokott bukéba. 

Másnap olyan tíz körül támolyogtunk le a földszintre. Gábor már eltűnt, csak egy kis cetlit hagyott hátra: 

„Köszönöm a bulit! Szuper volt. Remélem, máskor is rendeltek pizzát! ;-)”

– Azt a mindenségit, mekkora kupi van! – szólt Lackó rekedten. – Mikor akarsz menni, Cica?

– Este, amikor már kevesebben vannak az M7-esen.

– Akkor ráérünk még rendet rakni. – Lezuttyant az egyik székre. – Jesszusom, úgy fáj a fejem, mintha doboltak volna vele tegnap este!

– Én sem vagyok éppen a legjobban.

Hoztam mindkettőnknek kávét. Helyet kotortam az üres üvegek, pizzásdobozok, chipseszacskók között, és leültem mellé. Rövidesen Vivien és Nimród is csatlakozott hozzánk. Lassan összeszedtük magunkat, és kitakarítottuk a házat. Mégsem hagyhattuk ott apának és anyának a romokat. Lackó kivitt egy csomó szemetet, aztán valahonnan, a kapu közeléből hallottam meg az izgatott kiáltását:

– Gyertek ki! Találtam valami furát! Muszáj látnotok!

Odakinn hétágra sütött a nap, mi pedig hunyorogva kikullogtunk Lacihoz.

– Mi van? – dörmögte Nimród. – Nem látok semmit.

Hiába meresztettem a szemem a száradófélben lévő homokra, amire a párom mutatott, nem láttam semmi érdekeset.

– Itt, ti vak majmok! – bökött rá valamire.

Elállt a lélegzetem: egy hatalmas állat nyomának részletét rajzolta körbe a mutatóujjával. Milyen jó szeme van! – gondoltam. – Nem csoda, hogy így kiszúrta. Biológus a lelkem.

– Nézzük meg a biztonsági felvételt! – javasoltam. – Hátha látunk valamit.

Semmi különös nem volt rajta. Gábor megérkezett, aztán hajnalban elment. Mielőtt beült az autójába, egyszer még belenézett a kamerába. Egy pillanatra ugyan az egyik szeme mintha sárgán világított volna, de minden bizonnyal ez csak az utcai lámpa fényének tükröződése lehetett. Mégis hagyott bennem némi nyugtalan érzést, ami vissza-visszatért még aznap...

– Biztos csak véletlen. Többen is jártunk arra a napokban – mondta végül Nimród.

– Vagy csak szívatni akartalak titeket! – röhögött Lackó a térdét csapkodva. – Bevettétek? Egy hatalmas kutya nyomát mutattam. Tegnap sétáltatott erre valaki egy bernáthegyit!

Megkönnyebbülten felnevettünk.

– Olyan hülye vagy! – kiáltottam rá. – Ne szórakozz velünk máskor!

– Pedig viccesek voltatok...

 

2.

– Két hete késik – közöltem egyik este Lackóval.

Egy hónap telt el azóta, hogy hazajöttünk a Balatonról. A forró augusztust szüleim örsteleki, légkondicionált, uszodás házában töltöttük. Anyu és apu vettek Budapest valamelyik új építésű részén egy lakást. Vagy két hete nem is jártak itt, vidéken. Laci a jelentkezését írta doktori képzésre, én pedig a Bazalt Bank budaörsi fiókjának vezetésével foglalatoskodtam, ami oda-vissza napi fél órás kocsiúttal járt. Nem volt vészes, mert lelkesen dolgoztam.

– Ezt nem egészen értem – nézett fel a párom a laptopból. – Ugye szeded a bogyót? Mindig bevetted? Nem maradt ki egy sem?

– Pontosan tudod, biológuskám – simogattam meg a fejét –, hogy még az sem százszázalékos. Vettem tesztet, úgyhogy elvonulok pár percre...

Ahogy a nagykönyvben meg van írva: rápisiltem, kitettem az órát, és vártam. Direkt nem néztem oda. Mit csinálok, mit csinálunk, ha pozitív? – töprengtem. Végül is négy éve együtt vagyunk Lacival. Nem bánnám, ha ő lenne a gyerekeim apja. De vajon mit szólna hozzá apu meg anyu? Meg Laci szülei? Apu kijelentette, hogy amíg nem dolgozom, nem akar lakást venni nekem, mert úgysem lesz miből fenntartanom. Totál igaz. Most van munkám, viszont ha terhes vagyok, és kilenc hónap múlva megszületik az apróság, nem leszünk túlzottan eleresztve anyagilag. Ha a pasimat felveszik a doktorira, az ő keresete sem lesz a legjobb... Aputól függ. Ha ő örül, meg vagyunk mentve, mert akkor segíteni fog. Ha nem, akkor bizony muszáj lesz elvetetni, mert nem állunk készen rá. Apuból meg sajnos bármit kinézek, bárhogy reagálhat. Rossznak bizonyul az egyik befektetése? Meg sem hallgat. Jó bort kap az ebédhez? A világ minden kincsét odaadja. Szerencsére azért az elhatározását mindig tartja, úgyhogy nem fogja meggondolni magát.

Csipogott a mobilom. Jelezte, hogy lejárt az idő. Na, most ugrik a majom a vízbe! Két csík. Pozitív. – Le kellett ülnöm, hogy kissé összeszedjem magam. Pár perc múlva kitámolyogtam a mellékhelyiségből. Igyekeztem pókerarcot vágni, és úgy mentem vissza Lackóhoz, a hátam mögött tartva a tesztet. Párom az arcomat fürkészte. Megpróbálta kitalálni az eredményt. Végül felhúzta az egyik szemöldökét. Ekkor nem bírtam tovább, és elnevettem magam:

– Gratulálok, Lackó, apa leszel!

Szó nélkül megölelt, hosszan megcsókolt. Körülbelül két percig felhőtlenül örült, majd elkomorult.

– Nincs semmink, Cica. Normális állásom sincs.

– Kilenc hónap sok idő – vigasztaltam. – No meg apu sem tudja még. Biztosan oda lesz a boldogságtól.

– Te apád pénzén akarod felnevelni a gyereket?

– Isten őrizz! Csak ha netán nem jönnénk ki, szerintem ő segíthetne... aztán rendeződne minden. Neked is jó kis kutatásaid lehetnek, nem is beszélve arról, hogy a Bazalt Banknál már most vezető vagyok.

– Szóval eszedbe sem jutott, hogy elvetessük?

– Dehogynem, Mackó – telepedtem az ölébe. – Gondoljuk át, kérlek!

Egész este beszélgettünk az előnyökről és hátrányokról. Reggelente korábban szoktam kelni, mint Lackó. Másnap még bőven húzta a lóbőrt, amikor én már úton voltam a munkahelyem felé. Ma még addig sem bírtam aludni, mint szoktam, annyira ideges voltam. Félrehúzódtam egy álmos kis faluban az út szélére, és felhívtam apámat.

– Szervusz, kincsem! – vette fel a telefont. – Valami gond van, hogy ilyen korán keresel? – Hangjában aggodalom csengett.

– Dehogy, nincs semmi baj, apu. – Mély levegőt vettem. – Viszont nagy híreim vannak – sóhajtottam nagyot. – Nagypapi leszel!

Mély csend támadt a vonal túloldalán. Aztán kitört a boldogságvulkán. Apu kiabált, majd anyu is.

– Nagyon örülünk, drágám! – hallottam anyut. – Hogy érzed magad? Reggeli rosszullétek?

– Ugye Laci az apja? – szólt a telefonba apa is.

– Nem, nem vagyok rosszul, és igen, Lackó az apja. Nem kavarok én senkivel.

– Jól van, jól van, csak vicceltem. Szólok Szabó doktornak, hogy adjon neked időpontot.

– Árpi bácsira gondolsz?

– Hogyne! Ő a legjobb a szakmában. Az osztálytársam volt, úgyhogy biztosan boldogan vállal.

– Köszi, apu! Örülök, hogy örültök.

– Hát persze! Nagyon! Vezess óvatosan!

Apám megszakította a vonalat, és hatalmas kő esett le a szívemről. 

Utána a napom nagyon vidáman telt, és ez a kiváló hangulatom még otthon is kitartott. Este felhívtam Vivit, hogy elújságoljam neki is a terhességemet.

– Szia! Képzeld, nagy híreim vannak!

– Helló, Timi! Nekem is van pár. Kezded?

– Babát várok!

– Én is!

Másodpercekig sikoltoztunk nagy örömünkben. Milyen csodálatos érzés! – gondoltam. 

Lassan eltelt  a hétvége. A következő hétfőn, délelőtt ismeretlen számról hívott valaki. Mint kiderült, a nőgyógyász volt az. Így kezdte:

– Sajnos, Juhász kisasszony, csak nagyon nehezen tudok eleget tenni az édesapja kérésének... Szerda este kilenc megfelelne önnek?

– Meg, doktor úr.

– Rendben, várom akkor a budapesti rendelőmben. A Deák térnél, tudja. Már járt nálam.

– Igen, emlékszem.

– Számítson arra, hogy lesznek páran ön előtt. Nagyon sok páciensem van.

– Rendben. Akkor szerdán találkozunk, doktor úr!

– Várom magát.

Kedden éjjel különös álmot láttam: A szülőszobában tolongott szinte az egész családom, és mindenki azt nézte, hogyan vajúdom. Az egyik kezemet Lackó fogta, a másikat anya. Ott állt még apa, Lali nagybácsikám, Olga nénikém, Gyöngyi, az egyik unokatesóm és Ákos, a másik is. Mind-mind azt nézték, hogy mit matat Szabó doktor a lábam között.

– Á, már látom a fejét! – mondta. – Most pedig nyomjon!

Nyomtam. Légzés-légzés-légzés. Újra nyomtam. Nyögtem, bőgtem, kiabáltam, amit ilyenkor a nők szoktak tenni szülés közben.

– Nagyszerű! – kiáltott fel a doktor. – Itt van!

Miért nem sír a baba? – nyilallt belém a gondolat. Valami borzasztó cuppogást hallottam a lábam közül.

– Itt van az egészséges kis harcsa – adta a kezembe a szülésznő a félméteres csomagot. – Nagyon szép! Nézze meg, anyuka! Nézze meg!

Először nem láttam a pólyában semmit, csak azt éreztem, hogy valami erős, izmos, nehéz teremtményt csomagoltak bele. Aztán óvatosan lejjebb hajtogattam az anyagot, hogy beleleshessek. Felsikoltottam! Nagy, széles, tátogó szájat, hegyes fogakat, húsos bajuszt, két sárga halszemet pillantottam meg odabenn... Beleégett a retinámba a szörnyű látvány. És az a rémes halszag! Fúj...! 

Aztán ismét sikoltottam, és arra ébredtem fel. Lackó nagy nehezen megnyugtatott. Akkor, szerda reggel hánytam először...

Este Laci is elkísért a dokihoz. Árpi bácsi már nagyon fáradtnak tűnt, de ennek ellenére kedélyesen fogadott. Ultrahangozott minden irányból, beutalt a szükséges vizsgálatokra, kikérdezett pár dologról. Felírta a vitaminokat és minden lényegeset megbeszéltünk. Úgy tűnt, rendben vagyunk. A baba körülbelül öthetes, szóval nagy valószínűséggel a balatoni nyaralás alatt fogant. Természetesen nagyon ritkán, a gyógyszer ellenére is teherbe lehet esni – ezt az orvos többször elmondta. Miközben hallgattam, azon töprengtem, el merjem-e mondani neki az álmom. Végül a kíváncsiságom nyert. Szegény Árpi bácsit nagyon sajnáltam. Gondolom, szívesebben lett volna már otthon a családjával, mint hogy az én hülyeségeimet hallgassa, de rezzenéstelen, komoly arccal várta meg, hogy végezzek a történettel. Végül hümmögve csak ennyit reagált rá:

– Ha lesz még ilyen álma, Juhász kisasszony, kérem, jegyezze fel! Előfordulhat, hogy pszichológus segítségét kell kérnünk.

 

3.

Szerencsére még egy hónap múlva sem álmodtam semmi különöset, viszont a nőstény macskámnak úgy tűnt, kiscicái lesznek. Cirmi fog először szülni októberben – gondoltam magamban –, utána jövünk mi Vivivel jövő áprilisban! – A szeptember aránylag eseménytelenül kezdődött. Tizenötödikén van a szülinapom. Anya és apa meglepett minket azzal, hogy nekünk adták az örsteleki házat, ők pedig felköltöztek Budapestre, a frissen vásárolt lakásba. Csodálatos! A baba jó levegőn nevelkedhet, itt remek bölcsőde, óvoda és általános iskola is van, az egyik leggazdagabb település az országban. – Lackó is repesett a boldogságtól. Az első laborvizsgálatok mind-mind kiváló eredményt hoztak. A reggeli rosszullétek ugyan kitartottak, és folyamatos farkaséhség gyötört. Annak ellenére, hogy sokat ettem, nem igazán híztam.

Viviennel sűrűn találkoztunk. A barátnőm úgy kivirult, hogy öröm volt ránézni! Nimróddal nem jártak még olyan hosszú ideje, mint én Lackóval, ám úgy döntöttek, ők is megtartják a gyereket. Sőt, eladták az érdi telket meg a nagymama panellakását a harmadik kerületben, így sikerült a közelünkben – persze nagy hitellel –, családi házat vásárolniuk. Ugyanabban az utcában laktunk, csak pár üres, kerítéssel körülvett telek választott el minket egymástól.

 A hónap végén egy szép, napos délelőttön egyedül dolgoztam otthon, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy villogó rendőrautó állt meg a kapu előtt. Rövidesen megszólalt a kapucsengő. Felkaptam a kaputelefont, és kissé remegő hangon szóltam bele:

– Miben segíthetek?

– Földy Janka hadnagy vagyok a rendőrségtől. Juhász Tímeát keresem. Szeretnék beszélni vele.

Úristen! – gondoltam. Egyből az jutott eszembe, vajon apu mibe keveredhetett? Nagy üzletember, és tudom, hogy óvatos, ennek ellenére mindenki hibázhat... 

Megnyomtam a gombot, és beengedtem a rendőrnőt. Gyorsan megtalálta a bejáratot, amit már nyitottam is ki neki.

– Jó napot kívánok, hölgyem! – üdvözölt az ajtóban a jövevény. – Ön Juhász Tímea?

– Igen, én vagyok. Kérem, fáradjon be!

Első pillantásra azt hittem, óriással van dolgom. Minden helyénvalónak, megfelelőnek tűnt ezen a fiatal nőn, egyetlen apró kivétellel: az összes porcikája háromszor nagyobb volt az átlagnál. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra.

– A cipőt levegyem? – mutatott a legalább negyvenhatos lábára.

– Nem, nem, hagyja csak! Jöjjön, üljünk le az ebédlőben! Egy teát? Kávét? Üdítőt? – tettem még hozzá, amikor helyet foglalt a hosszú asztalnál. A lábához tette a kis táskáját.

– Nem, köszönöm!

– Nos, akkor miben segíthetek?

Én is leültem vele szemben. Kíváncsian, ugyanakkor félelemmel fürkésztem az arcát, de az nem árult el semmit.

– Kiss Gábor, siófoki lakos ügyében jöttem. Az Ízes Pizza kiszállítójaként dolgozott. Sajnos júliusban meghalt. Információink szerint ön és barátai látták utoljára. Elmondaná, kérem, mi történt akkor?

– Gábor meghalt? – kérdeztem vissza döbbenten. – Pontosan mikor? Hogyan?

– A bonctani eredmények szerint este tíz és hajnali kettő között. Azt reméltem, a „hogyan” kérdésre ön tudja a választ.

Pár pillanatig nem bírtam megszólalni a sokktól. Önkéntelenül a hasamra tettem a kezem. Még nem gömbölyödött, csupán úgy éreztem, védenem kell a kisbabámat. Néhány pillanat múlva összeszedtem magam, és röviden elmeséltem neki a júliusban történteket:

– Július végén lent voltunk a Balatonon, Siófokon. Négyen nyaraltunk ott együtt: Joó Vivien, Kovács Nimród, Horváth László és én. Az utolsó estén az idő elromlott, így otthon maradtunk, és ittunk. Rendeltünk két pizzát az Ízes Pizzától. Gábor hozta ki...

– Hogy nézett ki ez a Gábor? – szegezte nekem a kérdést a nyomozó.

Nem kéne pontosan tudnia, hogyan festett a kiszállító? – tűnődtem gyanakodva. Ha eltűnt, nem kapott a rendőrség legalább egy fényképet róla?

– Ööö... nem egészen értem a kérdést... – feleltem.

– Nem érti? Pedig végtelenül egyszerű: Kérem, írja le, hogy nézett ki a pizzafutár!

– Szőke haj, világosbarna szem, kisportolt testalkat. Elnézést a kifejezésért, de a vádlija marha jól nézett ki! Sosem láttam olyat...

– Értem – szakított félbe Földy Janka hadnagy. – Az ön barátnője, Joó Vivien kissé máshogy jellemezte Gábort: „Sötét haj, sötét szem, kreol bőr.”

Ettől jól megijedtem. Ez hogyan fordulhat elő? Ugyanazt a férfit ennyire eltérőnek láttuk? Ilyesmi nem lehetséges! – Szabályosan lihegtem a felindultságtól.

– Nyugodjon meg, Tímea! Nincs semmi gond, nincsen baj. Elkértem az ön édesapjától a nyaraló biztonsági felvételeit. Önöknek négy kamerája van. Ebből kettő releváns számunkra.

Elővette nagy képernyős, szinte táblagépméretű mobilját. Pötyögött rajta valamit, majd elém rakta az eszközt. Rábökött a „lejátszás” gombra. A bejárati ajtóról készült, hajnali felvételt játszotta le. Nem vettem észre rajta semmi furát. Ezt közöltem is a nyomozóval.

– Akkor még egyszer vessen rá egy pillantást! Nézze a homokot a járdán! – mondta, ezután újra lejátszotta a videót.

Már majdnem feladtam. Aztán úgy megdöbbentem, hogy majdnem leesett az állam. A puha, kissé nedves homokon valami lassan végigsétált. Hasonló nyomot hagyott, mint a nagy bernáthegyi, ami a kapunál járt. Ezen felül valami árnyékot is láttam, ami egy magas, vékony alakhoz tartozott. A hátsó lába ujjain járt, négy hosszú karját szinte maga után vonszolta, fejéből mintha hét kígyó nőtt volna ki.

– Miféle lény ez? – kérdeztem elhaló hangon.

– Ez egy Gorgo septemfacialis. Gorgóként, hétfejű sárkányként, oniként, árnyként is ismerjük. Az emberiség már találkozott velük néhányszor...

– Micsoda?!

– Jól hallotta, Juhász kisasszony. Nem köztudott, de valóban léteznek. Egy másik dimenzió szülöttei, ha a miénken tartózkodnak, bármilyen alakot ölthetnek... Az elménkbe tudnak nézni, így olyannak láttatják magukat, amivel elérik az aktuális céljukat.

– Miért, mi a céljuk?

– Gyanítjuk, nemrég valami történhetett odaát, a világukban, ezért az utóbbi két évben szaporodni jönnek hozzánk. Felveszik egy jóképű férfi vagy gyönyörű nő alakját, és szexuális aktust folytatnak mindkét emberi nemmel. Spermát szereznek vagy megtermékenyítik a nőket... Ez utóbbi a fő probléma, ugyanis az utód teljesen emberszerű, mert azt akarja elhitetni a külvilággal. Végül egy szép napon, a születése után nem sokkal, érte jön az igazi apa. Elrabolja a szerencsétlen anyától a valójában nem ember gyereket.

– Hihetetlen!

– Nem tudjuk, hányan vannak közöttünk, annyi azonban biztos: régebben sokkal ritkábban jártak erre, mint manapság. A tudósok szerint meg kell majd velük küzdenünk a Földért, rabszolgasorba akarnak minket kényszeríteni, hogy a fajukat fenntartsuk. Ez a harc pedig nem lesz egyszerű: szinte lehetetlen megsebezni őket, ugyanis a szó szoros értelmében varázslók, hihetetlen erősek, gyorsak és intelligensek. Eddig kerülték a konfliktust, mert nyilván nem akarták véletlenül sem veszélybe sodorni az utódjukat, amit épp elraboltak az anyjától, ám ami késik, nem múlik. Háború lesz.

A nyomozó szomorú, komoly arccal fürkészte az enyémet. Néma csendben ültem vele szemben az asztalnál, aztán hirtelen olyan félelem nyilallt belém, amilyet már régen éreztem: Mi van, ha ez a sárkány vagy mi Lackó alakjában megerőszakolt? Egyáltalán erőszaknak nevezhető, ha így van? Én nagyon is akartam a páromat azon az éjszakán... De ő is emlékszik az együttlétünkre! Laci is azt mondta, fantasztikus volt! Mi van, ha vele is csinálta ez a lény, és csak el akarja velünk hitetni, hogy együtt voltunk, valójában azonban egymáshoz sem értünk?

– Jól van, Juhász kisasszony? – zökkentett ki a nyomozó a gondolatmenetemből.

– Én... öhm – kezdtem kiszáradt szájjal – terhes vagyok... Azon az éjszakán, amikor Gábor, vagy ez a lény, vagy már nem is tudom... nos, akkor foganhatott a gyerek...

– Komolyan mondja? Akkor szakíttassa meg a terhességet!

– Nem. Nem szeretném! Mert Lacival mindketten emlékszünk arra az együttlétünkre. Ez nem elég? Ha tőle van, igenis szeretném megszülni! A baba teljesen egészséges. Minden laboreredményem jó volt eddig!

– Nagyon sajnálom, Tímea – fogta meg a nő a kezemet együttérzően. – Ettől még a hasában növekvő valami ember és hibrid egyaránt lehet... A férjével ugyanúgy csinálhatta az árnyék, mint magával, és kész a lehetőség...

– Vivien is terhes – mondtam elgondolkodva – ugyanakkor fogant meg náluk is a gyerek.

– Igen? Ezt ő nem közölte velem, pedig tudja már, mivel van dolgunk.

Ekkor megcsörrent a telefonom. Vivi hívott. Csak a képernyőre pillantottam összeszorult szívvel, de nem vettem fel.

– Beszéljen a barátnőjével nyugodtan, ha akar! – mutatott Földy Janka a mobilomra.

– Nem, most nem akarok...

– Tudja, egyetlen szerencséjük van: Legjobb tudomásunk szerint egy nap alatt csupán két szexuális aktust bír ez a lény... és érthető okokból preferálják a hímivarsejtek ellopását. Figyelmeztetem, sokkal intelligensebbek, mint legtöbbünk.

Szinte azonnal összeraktam a lehetséges eseteket. Egy: Csak a párjainkkal feküdt le a gorgó. Ez szinte kizárt, mert Lackó és Nimród közül egyikük sem tizennyolc éves már. Kétlem, hogy egyetlen hajnal alatt kétszer is teljesíteni tudnának. Kettő: Csak velünk, lányokkal csinálta a lény. Ez is kizárt, ugyanis a fiúk észrevették volna, ha előttük már valaki más is csinál velünk olyasmit. A külsőnk alapján: kócos haj, lihegés, szapora pulzus, átizzadt pizsama. Három: Csak az egyik párral kavart úgy, hogy valójában az emberek egymáshoz sem értek, csupán azt hitték. Miután eléggé részegek voltunk, ez a legvalószínűbb. Ha csak kettőt bír az árnyék, akkor az egyikünk terhes a hibriddel, a másikunk a saját gyerekével. Vajon melyikünk járt szerencsétlenül?

– Meg lehet valahogy állapítani, hogy a baba hibrid vagy ember? – kérdeztem. – Van bármilyen módszer?

– Ha lenne, nem mondtam volna, hogy szakítsa meg a terhességét. Viszont ha a lény az apa, és a szülés után el akarja rabolni a babát, van egy módszer arra, hogy leleplezze. – A nyomozónő elővett egy szürke, fémszínű spray-t a táskájából. – Ezzel – folytatta. – Tegyük fel, a párja elmegy valahová, ön otthon marad pár órára egyedül a gyerekkel, aztán váratlanul hazaér a férje. Fújja az arcába ezt! Elég csak rövid ideig. Ha ember, semmi baja nem lesz. Ellenkező esetben kénytelen egy másik alakot ölteni. Ezüst-kolloid oldat. Gyűlölik az ezüstöt. Jegyezze meg, csak akkor támad, ha biztos a dolgában! Nem szívesen harcol a mi dimenziónkban.

– Értem. Köszönöm! Egy kérdés: Lenne értelme DNS-tesztet végeztetni? Mondjuk, magzatvízből?

– Nem. Tökéletes a mimikrijük. Felesleges kockára tenni a terhességét, ha határozott vágya megszülni a gyereket.

– Határozott vágyam, igen.

– Nos, rendben. Csak hogy tudja: az igazi pizzafutár Gábort begyömöszölték a saját autójának csomagtartójába olyan módon, hogy egyetlen csontja sem maradt ép. Valószínű, hogy rövid ideig élt még odabenn. Ilyen tettre még egy erős ember is képtelen lenne. Nos, tudom, nehéz helyzetben hagyom. Kérem, gondolja azért át a terhesség megszakítását. Viszontlátásra!

Felállt, kurtán kezet fogott, és rövidesen egyedül maradtam a házban. Bezártam az ajtókat utána, felhúzott térdekkel, kissé remegve üldögéltem vagy egy órát az egyik fotelben, amíg átgondoltam az elhangzottakat. Felhívtam Vivit. Ő csak annyit közölt, hogy nála is járt a rendőrnő, szomorú, hogy Gábort megölték, de ő nem tud semmiféle árnyakról meg gorgókról. Megkérdezte, honnan vettem ezt. Ő nem emlékezett semmiféle figyelmeztetésre. Szegény csajszi! – gondoltam magamban a beszélgetésünk közben. Agyára ment a terhesség! – A végén néha úgy éreztem, már-már meggyőzött, ám valami mindig az súgta: Mi van, ha igaz, amit a nyomozónő nekem mondott?

Amikor Lackó hazaért, mindent elmeséltem neki.

– Az ELTE-n végeztem biológusként – mondta fölényesen nevetve. – Szerinted, ha ez a gorgó vagy mi valóban létezik, miért nem tanultam róla az egyetemen? Abszurd! Baromság!

– Bebizonyítom! – húztam fel magam a konokságán. – Szeretném látni az elképedést az arcodon! – Kinyitottam a laptopom, begépeltem apa bejelentkezési azonosítóit a biztonsági rendszer felhőjébe. Lassan elillant a dühöm, és ijedtségnek adta át a helyét. Az utolsó siófoki éjszakáról készült felvételek eltűntek... Percekig csak tehetetlenül, kétségbeesetten kattintgattam. – Biztos a rendőrség törölte a szerverről – szólaltam meg végül letörten.

– Hát én is azt tenném... Egyáltalán valóban itt járt az a Földy Janka?

Kikerestem a házunk felvételeit, de a mai anyag úgyszintén hiányzott.

– Ez is eltűnt.

– Biztosan nagyon elfáradtál, drágám – nyomogatta meg Lackó barátságosan a vállam. – Aggódom érted, Cica. Az az álmod, most meg ez a téveszme. Lehet, hogy fel kéne keresned egy pszichológust.

 

4.

Nem voltam végül pszichológusnál. Ahogy múlt az idő, Földy Janka látogatásának emléke szép lassan feledésbe merült. A baba szépen nőtt a hasamban, elkészültek az ilyen-olyan genetikai szűrővizsgálatok, ultrahang tesztek, újabb adag laborvizsgálatok. Mindegyik remek eredményt mutatott. Lackóval boldogságban úsztunk. Kifestettünk mindent a házban, berendeztük a gyerekszobát, na meg persze dolgoztunk látástól vakulásig, hogy legyen egy kis félretett pénzünk. Mert szép-szép, hogy apa kijelentette, „Bármikor fordulhatunk hozzá akármekkora összegért, rögtön utalja is.” de nem hagyhattuk, hogy mindent ő fizessen.

Aztán karácsony előtt egyedül mentem a Teslával a városba Szabó doktorhoz. Már nem emlékszem, hogy Laci akkor miért nem tartott velem. Miután végeztem, a parkoló felé sétáltam valamelyik szűk, Deák tér közeli sikátorban. Valami azt súgta: követnek. Az utca teljesen kihaltnak tűnt, ahogy nyugtalanul körülnéztem. Összehúztam magamon a télikabátomat, és határozott léptekkel folytattam az utam. Megborzongtam a hidegtől. Már csak pár lépés választott el a kivilágított, fizetős parkolóudvartól, amikor úgy tűnt, mintha egy mély hang ezt visszhangozta volna: „Timi... Timi... Timi...”. Hátrafordultam. A járda közepén egy fekete macska üldögélt, sárga szeme mintha világított volna a sötétben. Megráztam a fejem, és továbbsiettem. Ekkor azonban hangos pukkanással kialudt a parkoló egyik lámpája. A portához már futva érkeztem, és hallottam, hogy a parkolóőr hangosan káromkodik:

– Az a nyomorult áramszolgáltató! Dögöljenek meg! Nem rakok be még egyet! – Észrevett, és kicsit szelídebben folytatta: – Ma már ez a harmadik izzó, ami tönkrement. – Felkapcsolta a zseblámpáját. – Jó estét!

– Jó estét! – mondtam lihegve. – Itt a papír.

– Ezer forint lesz – közölte, ahogy átvette a parkolójegyet. – Meg tetszett ijedni?

– Egy kicsit.

Kifizettem. A Teslába ülve megnyugodtam, ám amikor pár perc múlva kikanyarodtam az utcára, még mindig láttam a macskát, ahogyan a járda közepén üldögél.

Már majdnem hazaértem, amikor éppen egy kis erdős részen hajtottam át, és a kocsi reflektorfénye hirtelen egy másik sárga szempárra világított, aminek láttán pánikszerűen lefékeztem. Az autó, hála a kiváló felszereltségének, megállt, mielőtt elütöttem volna a rókát. Kissé égett gumiszag terjengett az utastérben, aminek hatására azonnal hányingerem támadt. Kiszálltam az autóból, tehetetlenül öklendeztem egy kicsit az autó fényszórói előtt. Lassan összeszedtem magam, és akkor jutott eszembe, hogy talán a róka veszett volt, vagy valami, ám hiába meresztettem a szemem, nem láttam semmit. Az állat valószínűleg továbbállt. Éppen kinyitottam a Tesla ajtaját, amikor valami különös hangot hallottam a fák közül, ami nagyon mély morgásból magassá, szinte visítóvá vált. Persze azonnal pánikszerűen siettem az autóba ülni. Egy pillanatra meg kellett állnom: méhem fájdalmasan húzódott össze egyszer, a gyerek meg odabenn ficánkolt egyet. A gázra tapostam, és a sebességhatárt alaposan túllépve érkeztem haza. A különös események ezzel nem értek véget.

Még októberben Cirmi négy kiscicának adott életet: mindegyik foltosan jött a világra. Egyik szemük sárga, a másik pedig zöld, kék vagy barna volt. Szerettek velünk meg egymással játszani, szelídnek bizonyultak. Azonban ezen az estén, amikor a házba léptem, mind a négy kölyökmacska pontosan úgy meredt rám mozdulatlanul, mint a fekete kandúr még Budapesten. A baba ismét fickándozott párat. Normális ez? – zsörtölődtem magamban. Zajosan lerúgtam a cipőmet, amire a cicák visszatértek rendes, játékos viselkedésükhöz.

Lackó a TV-t nézte. Azt hiszem, a Poirot ment. Fáradtan letelepedtem mellé.

– Megmozdult a gyerek – mondtam.

Eszembe jutott, hogy elmesélem a görcsömet is, de meggondoltam magam, nem akartam megijeszteni, mert végül is csak egyszer történt. Nyugalom.

– Nagyszerű! – lelkendezett a párom. – Megfoghatom?

Valami megmagyarázhatatlan ellenérzésem támadt, amit leküzdöttem. Mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam. Laci nagy, meleg kezével megsimogatta gömbölyödő hasamat, amit a baba nem élvezett. Most nem fickándozott. Mintha apró buborékokat pukkantottak volna, olyan érzés volt, ahogy megpróbálta lerugdalni az apja mancsát. Mindketten felnevettünk, minden szorongásom azonnal elmúlt. Másnap reggel azonban újra piszkálni kezdtek a furcsa események, el is meséltem gyorsan Lackónak, milyen hangot hallottam az erdőben. Csak hümmögni tudott, és megígérte, hogy utánanéz.

 

5.

Pár nap múlva Laci közölte: biztosan vaddisznó adta ki azt a furcsa hangot, amit az erdőből hazafelé jövet hallottam, de ebben erősen kételkedtem. Egy disznó, ha még vad is, így biztosan nem morog meg vonyít. Párom viselkedésében változásokat fedeztem fel: Mindenhová elkísért, ha tudott, és próbálta úgy rendezni az életét, hogy segítsen, velem lehessen, amit persze egyáltalán nem bántam, sőt! Szép lassan a háttérbe szorultak a rossz érzéseim. Figyelmes, segítőkész, odaadó lett, szemében néha aggódást véltem felfedezni.

Elmúlt a karácsony, az óév és a tél. Már virágoztak a fák, nőtt az új fű, csicseregtek a madarak, amikor áprilisban a kilencedik hónapba léptem a terhességgel. Hasam hatalmas volt, Szabó doktor szerint legalább négykilós gyereket rejtett. Úgy éreztem magam, mint egy dugig rakott zsák. Kristófnak neveztük el a babát, miután kiderült a neme. Nehezen viseltem a terhesség utolsó két hónapját. Ha én az egyik oldalamra feküdtem, percekig tartott, amíg ő is kényelembe helyezte magát, de amire ez megtörtént, nekem már kellemetlen lett a póz, ezért átfordultam a másik oldalamra, és ekkor a baba újra mozgolódott. Éjszakákon át „játszottuk” ezt, amíg végül mindketten kimerülve elaludtunk valamilyen testhelyzetben. Nem bírtam megkötni a cipőmet, ezért anya hatalmas toldásokat varrt a nadrágomba, hogy ne legyen kényelmetlen. 

Nem részletezem tovább. Ahogyan telt az idő, nyugtalanító dologra lettem figyelmes: úgy éreztem, mintha valaki állandóan követne, ám sosem sikerült kiderítenem, hogy kicsoda. A legváratlanabb helyeken találkoztam különböző ismerőseimmel, barátaimmal, akik lelkesen érdeklődtek az állapotom és a gyerek egészsége felől. Persze mindegyik addig ügyeskedett, amíg el nem érték, hogy hadd fogják meg a hasam. Ilyenkor Kristóf szinte mindig ugyanúgy összerándult odabenn, mint anno, amikor először mozdult meg. Szabó doktornak is említettem a furcsaságot, erre ő csak legyintett: „Nem kell túl komolyan venni, az ultrahang és minden más kütyü szerint a baba teljesen egészséges.”.

Egy április végi estén vihar robogott át felettünk. Úgy villámlott, mintha hegesztettek volna odafenn. Miután elvonult, kétségbeesett nyávogást hallottam a bejárati ajtó felől. Lackó aludt, mi viszont Kristóffal órák óta a szokásos helyezkedős játékunkat játszottuk. Felvertem az „embert”, hogy „Ugyan, nézze már meg, mi van Cirmivel!”. A párom összeszedte magát, és dübörögve lement a lépcsőn. Csendben hallgattam a távoli mennydörgést, meg azt, ahogyan Lackó szuszogva felhúzza a cipőjét, és kinyitja az ajtót.

– Na, mi a baj, cicuska? – kérdezte.

Szöszmötölt egy kicsit, valamit motyogott odakinn, majd olyan erővel csapta be az ajtót, hogy rögtön fel is ültem.

– Úristen! Valami… valami van odakint! – lihegte. – Sosem láttam még ehhez foghatót!

Felrobogott a lépcsőn, kezében az egyik nordic-walking botot tartva. Éreztem, ahogy a gyomorsav végigmarja a nyelőcsövemet. Nyakig húztam a takarót, és az egész testem remegett.

– Mi... mi történt? – hebegtem.

– Sárgán világított a szeme! – kiáltotta Lackó remegő hangon. – Olyan volt, mint egy hatalmas párduc... Magyarországon! Párduc!

– Mi lett Cirmi kölykeivel?

– Miféle kölykeivel? – Lackó úgy meredt rám, mint aki félálomban félrebeszél. – Drágám, a macskának nem lehetnek kiscicái. Ivartalanítottuk, emlékszel?

Az nem lehet! Hiszen ő is játszott velük! Laci is imádja őket! Ez aki most hozzám beszél, a gorgó lesz! – jöttem rá. Eljött a kölykökért, aztán visszajön, hogy elraboljon, és kivágja a gyereket a hasamból. Tévképzeteket plántál a párom agyába, megtéveszt, megvezet, el akarja hitetni: sosem voltak kismacskák. De velem nem babrál ki, mert tudom, mi az igazság! Azonban bármit is tennék, a lény varázslatát nem bírnám semmissé tenni. – Igyekeztem zavart kifejezést erőltetni az arcomra.

– Igazad van, szívem – bólintottam végül. – Nem is értem, mi lelt…

Lackó pár pillanatig némán, aggódva fürkészett. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, a fejünk felett a tetőn valami morogni kezdett, majd a hang magas vonyítássá alakult, pont úgy, ahogy pár hónapja az erdőből hallottam. A messzeségből válasz érkezett. Ugyanabban a pillanatban Kristóf is összerándult a hasamban. Olyan görcsöt kaptam, hogy másodpercekig lélegzetet sem tudtam venni. Miután enyhült a szorítás, felnéztem a tetőablakra, és amit mögötte láttam, leírhatatlan szörnyűség volt: 

A lény is belesett a szobába az üvegen keresztül, és tekintetünk összetalálkozott. Szeme sárgán parázslott, pofája valahol félúton volt az ember, a denevér és farkas között, haja helyén hét tekergő kígyószerű csáp csapkodott. Egyik hatalmas, karmos, sáros kezére támaszkodott az ablaküvegen, testét sötét, vastag bunda borította. Újabb görcs következett, olyan érzésem támadt, mintha kipukkadt volna a hasamban valami. Nedves lett alattam az ágynemű. Bepisiltem volna? – A lény megmutatta hatalmas agyarait, de erre Lackó meglendítette az ablak felé a sétálóbotot, hátha elijeszti vele.

Kisvártatva a teremtmény épp olyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent: A távolban dörrenés hallatszott, arra kapta fel a fejét. Megrázta magát, ugrott egyet, és végül nyoma veszett az éjszakában.

– Hívj mentőt! – kiáltottam. – Azt hiszem, jön a baba! Elfolyt a magzatvíz!

Laci azonnal intézkedett. Elővette a „bevetési felszerelést”, ahogyan ő nevezte azt a csomagot, amit jó előre összekészítettünk a szüléshez. Hálóinget, fogkefét, törölközőt, tusfürdőt, váltásruhát és mobiltöltőt: ilyen fontos dolgokat raktunk bele. Nem, nem a Teslával mentünk, párom már ugyanis hetekkel ezelőtt kifejtette: „Attól fél, nem fogja tudni sehol feltölteni az autót a János Kórház közelében.”. Amikor Lackó letette a telefont, rám meredt, és így szólt:

– Láttad? Láttad a leopárdot az ablak mögött? – kérdezte sápadtan, lihegve. – Hogy került ide leopárd? Vagy jaguár volt? Lehet, hogy puma volt...

Rájöttem, hogy a lény csak nekem mutatta meg igazi alakját. Az, amit én láttam, egyáltalán nem hasonlított egyik macskafélére sem. Vajon miért tett ilyet? Rám akart ijeszteni? Meg akarta indítani a szülést? Jaj, Istenem, újabb görcs! Ááá!

Lackó odaült mellém, és megfogta a kezem. Igyekezett segíteni, de sajnos nem tudott, inkább csak bosszantott.

– Nem jaguár volt – közöltem vele egy alkalommal, amikor enyhült a fájdalom. – Ez egy úgynevezett „gorgó”. Beszéltem neked róluk azon az estén, amikor az a Földy Janka eljött hozzánk, emlékszel? Én láttam a valódi alakját, azaz az árnyékot a felvételen...

– Lehet – bólintott a párom, ám olyan arcot vágott, mint aki szívesebben vitatkozna, de nem teszi, inkább rám hagyja.

– Mondom, hogy nem párduc! Higgy nekem! Egy nagymacska látványától biztos, hogy nem indult volna be a szülés!

– Azt erősen kétlem. Én is megijedtem, mert itt semmilyen Cirminél nagyobb ragadozóra nem számítottam. Nem csodálom, hogy... öhm bepánikoltál, Cica...

Együttérzően megsimogatta a kezem. Rövidesen megérkezett a mentő. Féltem, miközben kimerészkedtem a sötét, borongós, nedves, hűvös éjszakába. Reméltem, hogy ha a lény visszatér, a három erős férfi – Lackó és a két mentős – megvédenek. Szerencsére nem történt semmi, és gond nélkül eljutottunk a kórházba.

 

6.

Vajúdás, kínlódás, farfekvés és egyéb nehézségek után végül április 28-án, nulla óra egy perckor megszületett Horváth-Juhász Kristóf. Kicsivel több mint négykilós, kövér, erős, gyönyörű baba volt! Aztán jöttek a szülés utáni napok izgalmai: az első szoptatás, anyuék látogatása, Lackó boldogsága, és persze az enyém. Mindez, valamint a hétágra sütő nap szép lassan elfeledtették velem, mi történt terhességem utolsó estéjén. Nyilván az idegkimerültség okozhatta a tévképzeteimet. Már én is úgy kezeltem: hallucináltam az egészet, és csak valami gazdag ember elszökött leopárdja morgott a háztetőn. 

Kiderült – tele voltak vele a lapok –, hogy pár nappal később a hegyekben valóban elkaptak egy pumát, ami a környék valamelyik vadasparkjából menekült el. Előfordul ilyesmi. Meglógott egy farkas Gödöllőn, a Mátrában, a Bükkben medvét láttak, állítólag egyszer egy állatkerti tigris is bóklászott a Budai-hegyekben. 

Amikor hazaengedtek, szépen kitakarított, rendbe tett ház várt minket. Anya műve volt, aki pár hétig ott maradt nálunk, hogy segítsen a gyerek és a háztartás körül. A tetőablakról is eltüntette a karmos kéznyomot. Amikor megkérdeztem tőle, hogy a suvickolás közben talált-e valami furcsát, csak rázta a fejét. Kristóf szépen gyarapodott, evett, aludt, néha bukott, mint egy normális csecsemő. 

Vivien barátnőm is néhány nappal utánam megszülte a lányát, Laurát. Állandóan arról panaszkodott, hogy a gyerek csak sír, bezzeg az én kisfiam, ő nem, vagy csak nagyon ritkán...

Júliusban Lackó két hétre elutazott a Hortobágyra, terepmunkát végzett: a szikeseket vizsgálta. Anyával ketten maradtunk a házban, apa csak hetente egy-két alkalommal jött el megnézni az unokáját. Egyik este úgy alakult, hogy Kristóffal egyedül maradtunk. Anyu bement a városba. A nénikémmel valami előadást néztek meg az egyik színházban. Nyugtalankodni kezdtem, amikor szólt, hogy még be akarnak ülni kajálni egy jó kis helyre. Ez azt jelentette, későn fog hazaérni.

– Hát, kisfiam – suttogtam Kristófnak, miközben átpelenkáztam –, nemsokára lemegy a napocska, és egy kicsit egyedül leszünk, amíg meg nem jön a nagyanyád... – A baba mosolygott. – Jaj, de jó! – lelkendeztem. – Itt bohóckodom neked, és te meg vigyorogsz, mint a vadalma! Olyan cuki-cuki fiúcska vagy!

Visszatettem a tisztába tett gyereket a járókájába. Teljesen véletlenül a nagyszobai könyvespolc tetejére pillantottam, ahová a Földy Jankától kapott, ezüst flaskájú spray-t raktam. Eszembe jutott minden: „Nem szeretnek harcolni a mi dimenziónkban”, „Csak akkor támad, ha biztos a dolgában.”. Rádöbbentem: Ez egy tökéletes este lesz az akcióra: Lackó vagy száz kilométerre van, anya a városban, apa meg New Yorkban üzleti úton. Levettem a polcról a palackot, majd némi mérlegelés után a dohányzóasztalra tettem. Úgy éreztem, a szívem a torkomban dobog, amikor leültem a kanapéra átgondolni a helyzetet: Tuti lesz valami! Valami lesz! – Kristóf mintha érezte volna a hangulatváltozásomat, mert sokkal kevésbé gőgicsélt a járókában. Reszketve megkerestem a telefonomat, és felhívtam Vivit.

– Szia – köszöntem –, Timi vagyok. Ráérsz?

– Mi történt? Hallom a hangodon, hogy gáz van. Laci?

– Nem, dehogy. Át tudsz jönni?

– Ne haragudj, nem vagyunk otthon. Nem mondtam? A Velencei-tónál vagyunk.

– De, de, mintha említetted volna, te ne haragudj.

– Rendben vagy? Minden oké? Küldjünk segítséget? Olyan riadt a hangod.

– Nem, minden oké, köszi, később beszélünk... Jó nyaralást! Puszilok mindenkit.

Megszakítottam a vonalat. Hogy is felejthettem el? Pedig megbeszéltük két napja, hogy elutaznak... Ilyen gyökeret, mint én! Na de most mi lesz velem, velünk? – Kristóf kicsit nyöszörgött, ezért kivettem a kiságyból, kibontottam a melltartómat, és szoptatni kezdtem. Mindketten elálmosodtunk, és lassan megnyugodtam. A nap is lement. Meleg, bársonyos, csillagos, nyári este borult ránk. A bódultságból nagyteljesítményű versenymotor hangjára riadtam fel. Pont a ház előtt állt meg. Kapkodva felkapcsoltam a lámpát, az édesdeden alvó Kristófot pedig beraktam a kiságyába. Pár pillanat múlva valaki kulcscsomóval küzdött a bejárati ajtónál. Talán anya lesz az? – Legnagyobb meglepetésemre viszont Lackó rontott be a házba. Lerúgta cipőjét, aztán levette dzsekijét is.

– Ne haragudj, Cica – mondta, miközben elfutott az alsó WC felé –, mindjárt jövök, és megmagyarázom...

Laci csak egy hét múlva jön! – jutott eszembe riadtan. Ez nem lehet a valódi Lackó. Ez biztos, hogy a gorgó! Egy ujjal sem érhet a gyerekemhez és hozzám! Lehet, hogy Kristóf hibrid, vagy mégsem, de akkor is az én kisbabám!  – Felkaptam a spray-t az asztalról, amit azonnal a hátam mögé is rejtettem. Megvártam, amíg a „párom” kijött a mosdóból.

– Mi a baj, Cicám? – kérdezte „Lackó”. – Félsz? Mi történt?

– Még egy hétig kellene terepen lenned, nem? – szegeztem neki a kérdést komoran. – Hogyhogy ilyen hamar jöttél?

– Netán gond, hogy korábban érkeztem? – nevetgélt zavartan. – Az az igazság, hogy elkaptam valamit, és három napja hasmenésem van... Használhatatlan vagyok, ezért jöttem haza.

– Miért nem hívtál fel?

– Mert gondoltam, megleplek azzal, hogy előbb hazajövök. Úgy látom, nem örülsz.

Tény, hogy nem örültem... Hiszi a piszi! A gyanakvásom egyre csak erősödött.

– És a motor? – kérdeztem.

– Kölcsönkértem Janitól...

Olyan ártatlanul, némileg megkínzottan nézett rám, hogy végül megsajnáltam és megadtam magam:

– Ne haragudj, Mackó! – szólaltam meg néhány pillanat kellemetlen csend után. – Ezt meg kell tennem!

Előrelendültem, az arcába fújtam a spray-t. Hitetlenkedve bámult rám. Aztán valami villant. A következő szívdobbanás után úgy tűnt, mintha átrendeződne a fizimiskája: szinte elolvadt. A szemszíne barnából sárgává változott, orra két réssé alakult, állkapcsa kissé előreugrott, szájában hatalmas agyarak csillantak. Mindkét kezén óriási karmok nőttek, vállából még további két kar türemkedett elő, lába pedig olyanná vált, mintha egy farkastól kérte volna kölcsön. Teljes erőből a pofájába vágtam a flakont. Reccsenést, üvöltést hallottam, de már futottam is a nagyszoba felé. A lény utánam vetette magát. Átugrottam a dohányzóasztalon, odaléptem Kristóf kiságyához, és kikaptam belőle a gyereket, aztán magamhoz öleltem.

– Mit csinálsz a gyerekemmel, te bolond ember!? – kiáltott rám a lény. Fogai csak úgy csattogtak, ahogy beszélt. A fejéből eredő hét csáp egyszerre vágott felém, ám szerencsésen kitértem előlük. – Meg fogod ölni! Ne csináld! Megfojtod! – morgott a gorgó tovább.

Megálltam egy pillanatra az előszobában. Engedtem a szorításon.

– Nem kapod meg a kisfiamat, te rohadék!

– Az az én fiam! Nézz le rá! Nézz a gyerekre, hogy mit csinálsz!

Újabb villanás, roppanás hallatszott. Megnéztem Kristófot, és azt hittem, elhányom magam. Az ő kicsi arcocskája is eltorzult, fogatlan szája vicsorgott rám, sikított, ahogy csak a tüdejéből kifért. Ugyanolyan sárgás szeme lett, mint a nagy gorgónak... De neki emberi mennyiségű végtagja maradt... Letettem a kapálózó kis lényt a szőnyegre, és a bejárati ajtó mögül előszedtem az egyik nordic walking-botot.

– Nem adom! Csak ilyennek mutatja magát, hogy elmehessen veled! Szeret engem, és majd visszaváltozik! Biztos vagyok benne!

– Megbolondultál, asszony? – hörögte a gorgó, miközben szép lassan közelebb lopakodott. Meglendítettem felé a botot, de kitért előle. Újra próbálkoztam. Ezúttal eltaláltam, és felordított fájdalmában. A következő pillanatban nekem rontott. Kitépte a kezemből a fegyveremet, majd teljes erővel az ajtónak lökött. Egy másodpercre elvesztettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy egyik karjában Kristóffal átlép felettem. Tudtam, hogy anya tart a bejárat mellett egy régi, rozsdás kést, amivel a virágokat szokta kapirgálni. A kés! Azzal fogom megállítani. A csontos hátába vágom! Pont oda, ahol a négy lapockája találkozik! Nem szökhet el! – Felugrottam, és üldözni kezdtem a lényt, aki a kerítés egyik olyan szakasza felé iszkolt, ahol csak lazán fonódtak össze a drótszálak pont azért, ha netán kedvünk támadna egy pár almára vagy szilvára a szomszéd telkéről – persze az illető engedélyével. A gorgó kinyújtotta egyik karmos kezét, újra villant, dörrent valami, a drótkerítés pedig a következő pillanatban szétszakadt, és a lény nagyokat szökkenve átugrott a mellettünk lévő kertbe. Közben felkaptam a bejárat melletti virágágyás nedves talajába szúrt kést, és a borzalom után vetettem magam. A gorgó megállt az almafa mellett, valami furcsa nyelven kiáltott valamit, amire  pár méterre tőle egy színes, fényes, kavargó gömb jelent meg. Hátrapillantott, és észrevette, hogy közeledem. Újra futásnak eredt. Tudtam, hogy ha beugrik abba a valamibe, akkor már soha nem kapom vissza Kristófot. Meglendítettem a kezem, a kést utána dobtam. Felüvöltött a csendes éjszakában, aztán a hang, amit kiadott, ismét visításba csapott át. Megtántorodott. Láttam, ahogy a rozsdás kés nyele kiáll a hátából... Talán sikerült! Talán már nem viszi el... – Ekkor hatalmas villanás járt körül, iszonyú fájdalom nyilallt a fejembe, és valahogy a földre kerültem. Felnéztem, és láttam, ahogy az alak belép a kavargó gömbbe kezében a kisbabámmal, majd köddé vált. 

Az ég, úgy tűnt, összetört. A szilánkok között végtelen, vörös, sivatagos világot láttam madártávlatból. A homokban, ameddig a szem ellátott, hosszú, tömött sorokban meneteltek a gorgók. Elkezdődött az invázió! Senki sincs biztonságban. Akárki alakját felvehetik, közöttünk járnak milliószámra. Az Isten óvjon minket! – gondoltam. Aztán lassan minden elsötétült.

Amit most leírtam, körülbelül fél éve történt... Nem tudom, hogy van Kristóf, mert azóta semmit sem hallottam felőle. Az eset után egy kórházban tértem magamhoz. Állítólag agyvérzést kaptam, de nem hiszek nekik. Lackó ritkán látogat. Annyira hiányzik ő is, fogalmam sincs mi történt... Segítsenek! Kérem, segítsenek!

***

Zólyomi doktor szomorúan nyúlt a ceruzával írt lapokért, amelyeket Juhász Márton remegő kézzel adott át neki.

– Az ön lánya még mindig súlyos állapotban van, uram. Nem engedhetem el még karácsonyra sem. Nagyon sajnálom. Az agyvérzés, amit azon az éjszakán kapott, nagy galibákat okozott a fejében, de legalább túlélte! És gyógyul!

– Azok, amiket a lányom mond, ugye tévképzetek?

Márton letörölte az egyetlen szökevény könnycseppet az orcájáról. Könyörögve nézett az orvosra.

– Nyilvánvalóan azok: víziók, hallucinációk, paranoia. Sajnos nem tudom, mi okozza ezeket a tüneteket Tímeánál. Még egy pár hónap, és teljesen jól lesz, Juhász úr. Adjon még neki időt!

– Még pár hónap?

– Igen. Itt jó kezekben van a lánya, higgye el!

– Tudom... Remélem, nem okoznak csalódást.

– Nem fogunk, Juhász úr, bízzon bennünk! Mi vagyunk a legjobbak. Hogy van a gyerek?

– Nagyon jól. Laci kiváló apa, ő gondoskodik róla. Szerencsére teljesen meggyógyult a sérülésből, amit... hm... Tímea okozott... A feleségem pedig segít Lacinak. Örül, hogy valami hasznosat tehet, így legalább eltereli a figyelmét a lányunk bajáról.

– Boldog vagyok, uram, hogy jól alakulnak a dolgok. Higgye el, minden rendben lesz, csak még egy kis idő kell!

– Megtarthatom ezt az írást? Odaadhatom Lacinak, hátha jobb szívvel lesz a lányom iránt?

– Természetesen.

A fehér köpenyes orvos és a gondterhelt, ősz férfi egyszerre álltak fel. Kezet nyújtottak egymásnak.

– Boldog karácsonyt, Juhász úr!

– Boldog karácsonyt, magának is, Zólyomi doktor!